A játékvezető irányítására ide-oda kell mutatnom lámpámmal. Nézőtársaimmal együtt rajjá is kell válnunk, vagyis egy pontba mutatnunk, együtt hullámoznunk. Együttműködjünk? Vagy inkább elkülönüljünk egymástól? Tudunk-e együttműködni? Akarjunk? Kik vagyunk, vagyis inkább kik legyünk mi így, együtt? Mikor tudom meg, hogy különváltam a csoporttól? Lehet, hogy oda akartam tartozni, de leszakadtam, eltévedtem, és nem vagyok tudatában annak, hogy egyedül mászkálok a falon piros pontként. Rajjá válunk, de milyen rajjá? És hogyan őrzöm meg benne egyediségemet? Annyi szempont kínálja magát, amelyből nézhetem: a biológiától a szociológián át a politikaelméletig. A játék cselekvésre szólít fel – lágyan, de határozottan, nincs miért kimaradni vagy elutasítani a helyzetet. Szinte el sem kezdődött, de máris tanulhatunk valamit magunkról, csoportként és benne egyedként való viselkedésünkről. Hogy széthulltunk és ismét összeálltunk, és amikor már úgy látszik, semmi sem tart semerre, akkor is valahogy „kialakulunk”. Ez reménykeltő.
Művészeti eseményen vagyunk, összművészetin. Csupa olyan időtlen, filozófiai kérdéssel találkozunk, amelyek nagyon is jelenvalóak, a pillanatra, a saját társadalmi valóságunkra is vonatkoztathatóak. Pedig csak annyit tett az előadás, hogy felnézett az égre. Hosszan nézte és sokat gondolkodott rajta, majd hosszú, hosszú metafora- és asszociációsort alkotott zenéből, hangokból, képből, táncból, low és high technikával. És még a nézőkből is.
Ez a kutató tekintet, a világ valamilyen kis, de univerzális, örökkévaló jelenségének megértése és egyfajta művészeti „szétírása” az immár három évtizede saját utat járó Artus performatív nyelve. Ahogy más darabjaiban is, itt is egy konkrét, akár szűk eszközkészlet tágul világegyetemmé.
Goda Gábor, az előadás rendezője úgy indít, mintha egy klasszikus lecture performance-ot tartana (bevett magyar neve sincs), azaz előad, beszél hozzánk. A művet demonstrációnak nevezi, elsorolja azokat a kérdéseket, amelyeket kutattak: mi az, hogy raj, hogyan működik, milyen benne egyednek lenni, hogyan hoz döntést a raj arról, hogy merre-hová mozogjon. Goda nem oktat, hanem megoszt, bevon a saját kérdésfelvetéseibe. Arról a lenyűgözöttségről, amit az egy testként hullámzó, sok együttműködő egyedből álló raj szemlélése jelent, nem beszél; azt majd az előadás egy kései pontján a néző maga fedezheti fel – és kap rá bőven időt; ebben a műben ráérünk. Mintha ennek az együtt hullámzó állati testnek semmi más célja nem volna, mint a szépség, a játékosság, a kiszámíthatatlanság és a véletlen, öncélú szórakozás és szórakoztatás – és ezzel a raj maga nagy művészetmetaforává válik.
Goda zenész munkatársai – Kertész Endre, Mózes Zoltán, Philipp György (utóbbi a zenei vezető is) – maguk is rajt alkotnak, együtt hullámzanak és külön is érvényesülnek. Tekintetük a vetített képeken, a táncoson, a klasszikus (low-tech) mágnessel mozgatott, rajszerűen mozgó szögeken függ. Majd az előttük mozgó táncoson, Bakó Tamáson, akit mi is kísérünk kis pointerünkkel. Bakó mozgását motion capture-rel, mozgásrögzítéssel vetítik később a hátsó falra, többféle módon és rajzolattal. A test végtagokból áll, ellentétes irányú mozgásokból, és sok vetített, felnagyított pontból is, mintha a raj az emberen belül volna, a sokféle érzés, akarás, mozgás, erő és fájdalom alkotna benne egy zajongó rajt. Ami széthúzza, szétfeszíti az embert, hiszen a sok különböző irány és vágy zúg, hullámzik benne. Az identitás szétporlad, majd visszaszerzi önmagát, fogalmaznak a képek, amelyeket tovább manipulálnak a szemünk láttára. Különös magas (madárszerű) hangon énekel Philipp György. A képek, asszociációk sűrű szövetet képeznek, a vetített, homogén madárraj hipnotikus hullámzása ellenpontozza a sokféleséget.
Az előadás alapmetaforáját, a rajságot mindvégig monomániásan kapjuk – ez teszi lehetővé, hogy az ennyire különböző anyagok, olykor ismeretlen technikai eszközök és váratlan képek egyetlen széles mederben hömpölyögjenek; ezt nevezzük szerkesztésnek. Goda Gábor más előadásokból ismert egyensúlyjátékával haladunk a zárás felé, most megint máshogyan használja, inkább kimozdítja a stabilitásról alkotott képünket. Nem árt, bár már az elején is megtörtént, amikor saját rajtapasztalatunkkal magunkra hagyott, egy reménytelibb együttműködést hitetve el fajtatársainkkal.
A metronómok különös, nekem, mint gyenge matekosnak logikailag magyarázhatatlan rajjátékával zárul az est. Az érzékeim mégis válaszolnak: attól, hogy különbözőek vagyunk, még lehetünk együttműködőek, alkothatunk zenei egységet egy időre, hogy aztán ismét szétváljunk, saját utat járva. Hiszen végül a rajtagok is egyedül élnek, halnak.
Artus Stúdió, január 28.
