A színház persze fifikás műfaj: láttam én már olyan Don Carlost, ahol a mostohaanyjába halálosan szerelmes királyfi vitte el a színpadi tejfölt, miután ráébredt társadalmi felelősségére a flamandok ügyében; ez Alföldi Róbert kecskeméti rendezésében történt, és Makranczi Zalán bravúrjának volt köszönhető (amit aztán a Bárkában nem sikerült megismételni).
De alapjáraton a Don Carlos legalább két fontosabb hőst kínál: Fülöp királyt az ő uralkodói magányával és szorongásával, valamint Posa márkit az ő éteri tisztaságú forradalmi hevületével és makulátlan barátságával a királyfi iránt.
Bagó Bertalan az Új Színházban Shakespeare helyett nyúlt Schillerhez (Huszár Zsolt játszotta volna a Coriolanus fő- és címszerepét), de világos, hogy miért épp erre cserélt: az atmoszféra, a közeg már ott volt a fejében - a fenyegető diktatúra. A díszlet (Vereckei Rita tervezte, akárcsak a jelmezt) alapeleme a néhány rácsos oszlop, amelyet fekete öltönyös-kalapos statisztéria mozgat, és egyben megbújik köztük és bennük. Mielőtt bárki színre lépne, már ott van a hatalom, a politika, a diktatúra és a bukás összes eleme, kivált, ha hozzávesszük Horváth Károly hatásos zenéjét. Mi van még?
Az alaposan meghúzott szöveg (dramaturg Hársing Hilda) sűrűre veszi ugyan a cselekményt, egymás nyakára lépteti Schiller kiemelt mondatait, de a "kötőszövetért" kár azért. A motivációk ilyenformán ugyanis tényközlésre egyszerűsödnek, legföljebb Fülöpnek marad némi lehetősége a belső szenvedés és szenvedély érzékeltetésére. Az ő tragédiája Bagó rendezésében inkább Othellóét, semmint Macbethét és Richárdét idézi: megveszekedetten féltékeny fiatal feleségére. És noha Bagó nem szűnik meg folyamatosan mutatni nekünk azt a parancsuralmi világot, amelyben Fülöp talpnyaló intrikusok és szuverén értelmiségiek közt csapódik, a szerelmi kálvária erősen szembefeszül ezzel a kibontatlanul maradt gondolattal.
Gáspár Sándor Fülöp királya formátumos alak, majdhogynem szobor, akinek alapos oka van egyrészt azon bánkódni, hogy a fia uralkodói ambícióban sem ér föl hozzá, másrészt azon, hogy házassága sem boldog. És alapos oka van a féltékenységre is. S ha túlnéz a hálószobán, hát szorongani is bőséges oka van: közepes alattvalók veszik körül; a diktatúra lakájai. A Posa márkival abszolvált nagyjelenete az egyetlen (mellesleg Posának is), ahol méltó, egyenrangú, súlyos ellenféllel áll szemben; ahol kibomlik belőle az uralkodó magánya, politikai szorongása, gyanakvása és bizalmatlansága. Szegény Fülöp király... De Gáspár értő, a fontos mondatokat-gondolatokat alaposan kiemelő alakítása sokat tesz azért, hogy főhőse, méghozzá egy gigantikus, súlyos alakja legalábbis keletkezik az előadásnak.
Mert Posa - nem hős. Cserhalmi mozgékony, helyenként túlmozgásos játéka a leginkább kortársi értelmezést hordozza: Posa fontos dolgokat gondol a világról, politikáról, szabadságról és barátságról, de az ő terepe a partvonal, a pálya széle - és az önfeláldozás. Cserhalmi Posája világos, gyűrött, laza öltönyt visel, arcán örökös félmosollyal játssza és megjátssza szerepét; értelmiségi eszmefuttatásai és taktikázása egyszerre vonzó és hiábavaló. Carlosnak nem kortársa, inkább afféle pótapja a szeretetlen igazi helyett.
Az intrika szerelmi vonalon mondható zsúfoltnak - Alba herceg és Domingo atya épp csak letudja a politikai vonulatot; a trónörökösbe szerelmes, de a királlyal viszonyt folytató Eboli Pokorny Lia alakításában bizonyos értelemben túlsúlyos szereppé válik, övé a legfontosabb tragikus vétség, és az egyik legsúlyosabb tragédia is. A Valois Erzsébetet, Carlos szerelmét játszó Földes Eszter egyértelműen és látványosan viszonozni látszik a trónörökös vonzalmát, ami paradox módon Carlos szerelmi kálváriáját szegényíti el. Nagy Péter Carlos szerepében a kezdeti halvány jelenlét után vehemens színpadi létezésbe kapcsol - nem az ő hibája, hogy tragédiája puszta dramaturgiai szükségszerűséggé töpörödik. Amikor a fekete statisztéria élén bevonul Derzsi János mint főinkvizítor - és egy szellemes koreográfiával, mozdulatai utánzása révén megsokszorozza őt a "fekete sereg" -, már csak a lezárás, a szükségszerű vég elintézése van hátra, nem a tragédia maga.
És mégis: a helynek, az Új Színháznak most éppen van szelleme, amely belejátszik ebbe az előadásba. Bagó, aki értőn olvas, érzékeny és ötletes rendező, teremt is atmoszférát ebből, mármint a helyzetből, a színház kontextusából. A politika, a hatalom gátlástalansága, néma, sunyi, szüntelen agresszivitása öleli körül Schiller Don Carlosát. A vezér szorongásos magánya nem a diktatúra halála, hanem a diktatúra lelke, eleven működtetője. Ez a kontextus erősen és hatásosan ott van a színpadon. Csak a textus lötyög benne egy kicsit.
Új Színház, december 3.
