Ezer fontos dologról szól, nemcsak a gazdag Brecht-dráma, de a színházi anyag is a maga sokrétű gondolati, vizuális, testi kifejezésével, színészi erejével. És annyi mindenről is gondolkodik ez a színház – csak egy példa arra, hogy mi az, ami Brechtben nincs, Zsótér Sándor rendezésében viszont van: a papát nő játssza vörös, testhez álló ruhában, az öreg Galileit pedig Törőcsik Mari alakítja, életkorával mintegy fölötte állva már a genderkérdéseknek, de azért mégsem teljesen; az öreg Galilei már-már androgün, nem férfi és nem nő, hanem szimplán az ember.
Ez a Galileli megszállott igazságkereső, aki nem szembeszáll a hatalommal, hanem valamelyest mégiscsak megalkuszik, mert hatalmi nyomásra visszavonja tanait. Trill Zsolt gyönyörű megfogalmazásában Galilei lankadatlan, megállíthatatlan igazságkereső, aki látni tanít. Végül tanítványaival, a kíváncsi fiatalokkal nem az igazságról vitatkozik hevesen, hanem szenvedélyesen focizik. Igen, focizik, remekül egyébként, a kis térben. S ennek a férfias játéknak a dimenziói hirtelen tágassá válnak: ha nincs a szenvedélyes, megátalkodott igazságkeresés, ha fel lehet adni az elveket (itt fel, bár még van hátra egy forduló), akkor jó lesz a foci szenvedélye is mint valami új világ alapító rituáléja. (Az is szép, hogy a hatalomról és az igazság hatalmi jóváhagyásáról szóló drámát éppen a Nemzeti Színház egyik kistermében láthatjuk.)
Hősünk távcsövével szemeket nyitna fel, nemcsak a hatalomét, de az egész világét, a piaci kofáét is. Lazán lenyúl egy találmányt, egy távcsövet, melyet nagyszerű színpadi megfogalmazásban, egyfajta fizikai színházi nyelven mutatnak meg: a távcsövet egyre több emberi alak személyesíti meg testével, mintha a meggyőzéshez, az egyház, a hatalom „belátásához” egyre több szereplőre volna szükség. (A darab elején hirtelen az a benyomásom, mintha egy Horváth Csaba-előadást néznék, de aztán eszembe jut, hogy a korai Zsótér szintén nagyon fizikai volt.) Ez a lencse aztán egy zacskónyi főzni való, szétszórt lencsében is testet ölt (zsótéri „realizált metafora” ez), s amikor a zacskó tartalma beteríti a színpadot, mintha a lencse/távcső által feltárt igazság mindenütt jelen lévő voltára utalna.
A rövidnadrágos, életerős, épp teljesítménye csúcsán lévő Galilei/Trill fiatalokkal (csupa férfival) körülvéve egy törpe térben mozog, egy emeletes bérház kicsinyített, krétával felrajzolt másában. Mint akinek be kell szorítani az igazságait valami szűk földi létbe, mint akit a hatalom belenyomorít abba, hogy guggolva közlekedjen saját valóságában. Megannyi inspiráló értelmezési lehetőség, főleg miután az embermagasságú, a hajlott hát nélküli tér is megnyílik majd (díszlet: Ambrus Mária). Éppen akkor nyílik ki a világ, amikor az öreg Galilei/Törőcsik olyan kétértelművé teszi számunkra az árulás fogalmát. Törőcsik ravasz, gyermeki figurája, már túl a tanítás, bizonyítás vágyán, mégis olyasfajta bölcsességgel beszél, amelynek (optimista) tanulsága, hogy semmiféle igazságot nem lehet elárulni, mert hiszen az ott van. Az igazság nem valami konstrukció vagy nézőpont, hanem faktum. És bőven túlmutat az emberen, az időn, téren, aminek a mindenkori Galilei foglya. Trill az elme harcművésze, autonóm lélek, a hatalommal szemben már-már pökhendi. Trokán Nóra (mint szolgáló, majd Orbán pápa) erős jelenléttel hol alázatos háttérszereplő, hol domináns vezéralak. Ifj. Vidnyánszky Attila egyfajta jövőbeni Galilei, izgalmas, mindig váratlan, izzó alak, remek fizikai teljesítménnyel.
Nagyszerű, tiszta, éles szöveg ez (ugyanezt a szöveget használta Zsótér és Ungár Júlia dramaturg a 2002-ben a Király Leventével megrendezett teljesen más, talán higgadtabb, fájóbb előadásban.) Zsótér most – legalább 18. Brecht-rendezésén túl – egyszerre játékosabb és transzcendensebb is, valamint roppant figyelemigényes is: elvont színházi nyelve, szimbólumai, a textus mély feltárása éppen a bonyolult, feloldhatatlan paradoxonokat állítja elénk. Ezek a paradoxonok legfeljebb az istenhitben oldódnának fel, ha a hitet nem egyházként, azaz hatalmi intézményként értené Brecht, amely egyház így a (tudományos) igazság kisajátítója. Hogy aztán maga az árulástörténet valamiféle operai betétként (zene: Mátyássy Bence, Nagy Balázs e. h., Szép Domán e. h.), elidegenítve, hatásosan szólaljon meg narrációként, és nem történésként. Mintha ez az árulás nem az „elkövető” döntése volna, hanem egy személytelen esemény, ami mindig ugyanúgy bekövetkezik.
*
Más léptékű – úgy szellemileg, mint színházi vállalásként – a Miskolci Nemzetiben bemutatott Zsótér-rendezés, a Mindent a kertbe című Albee-darab. Eredetileg amerikai középosztályi közegben játszódik, de a Zsótér–Ungár-átirat közelebb hozza, kicsit Borsodban is vagyunk, kicsit a közelmúltban (régi, Kudlik Júlia-címlapos Nők Lapját forgat a feleség), meg Amerikában is vagyunk azért, apró angol nyelvi szikrák is elhangzanak a szövegben. Ezek a kultúrák és idősíkok közé helyezett utalások egyszerre hozzák közel és tartják távol a drámát. A fiatal házaspár – csak a férfi dolgozik – már a nyitójelenetben egyfajta megfelelési krízisen megy át: hogyan lehetne „magas szintű” kertvárosi életet élni annak, akinek mégis vékony a pénze, részleteket fizet, spórol. Az előadásnak és a színészi játéknak van valami abszurd, komédiai felhangja, stilizáltsága, és ezt az elnagyoltságot végig megtartja, és ezzel kimozdítja a szűk szobarealizmusból.
A dolgozni vágyó asszonyt igazi démon látogatja meg, egy Mefisztó, aki a lelkét kéri: Voith Ági csodás ördögi figurát alakít, kiismerhetetlen, valódi kőszikla. A feleség belemegy az alkuba. És dől a pénz. A prostitúció, mert nem kevesebbről van szó, eleinte elképzelhetetlen, őrült ötlet, utóbb teljesen „normális” vállalásnak tűnik. És azon a ponton, amikor kiderül, a férj „őrülési jelenetét” nézzük, és már-már csodálkozunk rajta. Rusznák András kiváló szólót nyom a férji megrendülésből, miközben Ullmann Mónika praktikusan, hidegen várja a jelenet végét, hogy tovább bonyolítsák életüket, hiszen épp most hívtak vendégeket. Most, amikor van pénz. Hogy aztán lassan minden nagyszerű kertvárosi párról is kiderüljön, hogy ő is, ő is prostituált, az asszony műveli, a férj pedig asszisztál hozzá vagy élvezi gyümölcseit, mert hiszen együtt csinálják. A történetből egy gyilkosság is hátravan még. Az előadás szórakoztató, pergő, ironikusan abszurd.
Ám ez a teátrálisan megemelt prostitúció többet jelent mint konkrét praxist csupán, inkább egy eszme, egy – az értelmiségi vagy a művész életében is jelen lévő – alku, kompromisszum: mit tennék meg a feljebb jutásért? Egy szebb kertért, egy értékesebb díjért? Ebben a prostituálódásban a borsodi átlagnézőtől kezdve a fővárosi Kossuth-díjasig bárki magára ismerhet. A zenei motívum itt is fontos: remek szvinges betétben éneklik el a társasági életet. Az előadásnak a választott színházi nyelv – a groteszkbe hajló játék, az egyszerű párbeszédek, a nem túl magas szellemi labdák – miatt van egyfajta vékonysága. Üdítő vékonysága számomra. De hát Albee sem Brecht.
Galilei élete, Nemzeti Színház, április 6.; Mindent a kertbe, Miskolci Nemzeti Színház, április 3.
