A rendkívül izgalmas keret szerint a múzeumban található műtárgyakról kortárs szerzők írnak szövegeket, amelyeket a magyar színházi szakma legjobb színészei adnak elő. Ám ez a keret az idén nem telt meg megfelelő mennyiségű tartalommal, ráadásul a járvány miatti túlszabályzott közönségirányítás sem tett jót az eseménynek. A legnyilvánvalóbb probléma az volt, hogy a felkért szerzőknek mintha nem sok minden jutott volna eszükbe a múzeum műalkotásairól, ami egy alapvetően szövegekre épülő projekt esetében elég nagy baj. Mert ha a szövegek nem lépnek párbeszédbe a műalkotásokkal, akkor a műtárgyak sem tudnak azokkal (és ezáltal a színészekkel) izgalmas viszonyba kerülni. Ezek a megmozgató találkozások a 2020-as Textúrán a legtöbb esetben nem, vagy csak nagyon felületesen jöttek létre.
Biztos vagyok benne, hogy nem segített az alkotóknak az a megkötés, hogy a múzeum nemrég felújított tereiben válasszanak maguknak műalkotásokat. Így természetesen meglátogatjuk a Román Csarnokot, és bebarangoljuk az alagsort, az új helyre került ókori egyiptomi és klasszikus antik gyűjteményt is. A háromórás program alatt mindössze egyetlen érdekes szöveggel találkoztam, ezenkívül volt pár korrektnek mondható, míg egyik-másik kifejezetten kényszeredettnek hatott. Az este legkevésbé sikerült szövegét Háy János írta: a Találkozás Erósszal egy Erós-torzó mellett elmélkedő macsó monológja, aki két szék között ezúttal a pad alatt találta magát. Mintha az előadó Szabó Zoltán sem hitt volna igazán a szerző túlegyszerűsített ötletében és kényszeredett viccelődésében, úgy tűnt, inkább eltartja magától figuráját és annak mondatait.
Az este legkiemelkedőbb pontja Lövétei Lázár László szövege volt Keresztes Tamás előadásában id. Jan Brueghel Paradicsomi táj a Bűnbeeséssel című képe előtt. Nagyon különleges a festmény is, amelyen a csodás, zöldellő természetben különböző egzotikus állatokat látunk, majd, ha kicsit jobban megfigyeljük a képet, észrevesszük a háttérben az első emberpárt is. Lövétei szövege, a Majomszózat egy majom monológja, aki e paradicsomi tájban még egyenrangú az emberrel, ám amikor az ember átveszi a világ fölötti irányítást, ő kénytelen-kelletlen visszamászik a fára. Lövétei alkotásában tehát a bűnbeesést látjuk a darwinizmus nézőpontjából elmesélve. Ádám és Éva bűne a majom szempontjából erősen átértelmeződik: szerinte ugyanis az édenkertben nem Isten, hanem a természet rendje ellen vétettünk. A Majomszózat úgy reagál korunk egyik legtöbbet emlegetett globális problémájára, a klímaválságra, hogy egyetlen pillanatra sem mozdul ki a bruegheli világból. A monológ sikeréhez Keresztes Tamás előadása is erősen hozzájárult. Félig majom, félig szorongó teremőr figurája tele volt elfojtott dühvel, amit a majommá válás közben egyre inkább szabadjára enged, hogy aztán egy székre állva tombolni kezdjen.
Teremőr, takarító, múzeumpedagógus, restaurátor: az idei Textúra színészei Székely Kriszta rendezésében múzeumi alkalmazottakat játszanak. Habár az ötlet kissé első körösnek tűnik, nagyon jól megmutatja azt a meditatív magányt, amelyet a munkatársak ebben az óriási épületben nap mint nap átélnek, és amely kialakít(hat) köztük és a műalkotások között egy olyan intim viszonyt, mely az egyszeri látogatók számára nem adatik meg. Kicsit sajnálom viszont, hogy a nyitányban ígért vicces és provokatív megközelítés nem kapott teret a későbbiekben. Az esemény első jelenetében a Reneszánsz Csarnokban egy kis színpadon és környékén egy, a Négyzet című filmre hajazó jelenetet látunk a klasszikus művészet és a kortárs művészet viszonyáról. Amikor kis csoportokra oszlunk, és elindulunk felfedezni a múzeumban a Textúra egyes helyszíneit, ez a koncepció sajnos csak nyomokban folytatódik még akkor is, ha maga az esemény persze végig ugyanerről a viszonyról szól, csak sokkal kevésbé kiélezetten.
A szervezők törekedtek arra, hogy legalább nagyjából tartani lehessen a másfél méteres távolságot, amit úgy oldottak meg, hogy minden egyes csoportot a múzeum egy-egy munkatársa vezetett teremről teremre, ám ez azzal járt, hogy például a mi csoportunk sem úszta meg fennakadás nélkül, ezért míg az első termeknél várakoznunk kellett, az utolsó terembe a finálé után jutottunk csak el. Ez önmagában nem zavart volna minket annyira, az már inkább, hogy hiába kértünk, nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy mi történik, mire várunk pontosan, és vajon lesz-e időnk végigjárni az összes helyszínt.
Székely Kriszta rendezői koncepciójában a sokféle szöveg- és látványbeli textúrát még egy művészeti ág, a zene beemelése tette egységessé. Ez sokszor segített a kevésbé érdekes szövegek teátrális feljavításában is. Ezenkívül a múzeum tereihez és akusztikájához is nagyon illik a zene, a Román Csarnokban megszólaló elektromos gitár és Ujvári Bors énekhangja valóban különleges élményt adott, és illeszkedett Terék Anna Zuhanás című szövegéhez.
Szépművészeti Múzeum, november 3.
