Csáki Judit

Már függöny sincs...

  • Csáki Judit
  • 2012. október 13.

Színház

Mármint a legtöbb színházban. És ez önmagában még nem is baj.

Felsorolok. Bemutatók a következő évadban, innen és onnan. Szerelem, ó!, Heldenplatz, Hippolyt, a lakáj, Mephisto, Tóték, Kurázsi mama és gyerekei, Chioggiai csetepaté, Feketeszárú cseresznye, Riport a Popfesztiválról, Az isten ostora, A velencei kalmár - mindenki talál kedvére valót, ugye. Pedig a rendezőket még nem is mondtam, de igazítom a fenti sorrendhez: Blaskó Balázs, Bagossy László, Eperjes Károly, Alföldi Róbert, Mácsai Pál, Zsótér Sándor, Rusznyák Gábor, Kerényi Imre, Török Ferenc, Vidnyánszky Attila, Mohácsi János.

Miközben a színházakban már ezerrel próbálják az első bemutatót, vagyis erősen elkezdődött az évad, a hagyományosnak szánt, de máris erre-arra alakuló közös budapesti évadnyitó fesztivál csak szeptember 22-én lesz az Andrássy úton a Füge, vagyis a függetleneket tömörítő szervezet koordinálásával. Biztos lehet majd találkozni a kőszínházak ismert figuráival is, annál is inkább, mert laza összefonódások mutatkoznak a háttérben a két szcéna közt. Néhány kőszínház - tudomásom szerint a Katona, a Nemzeti és az Örkény - egy pályázat keretében dolgozik össze valamelyik független csapattal (a Katonában már meg is volt a Bodó Viktor rendezte bemutató).

Nézővadász évad lesz ez - amint az volt már a megelőző is. Bármit mondanak a statisztikákban vagy fülbesúgásban utazó megmondók, a közönség becsábítása a színházba egyre kifinomultabb - avagy egyre durvábban célratörő - módszerekkel zajlik. Mert a közönség fogy, a színház nívós válfaja iránt érdeklődő közönség főleg. Nincs pénz: nemcsak színházcsinálásra, hanem színházjegyre sem. Nem csoda, ha a színház minden módon menekülni igyekszik a néző felé; a jobbak előre, a rosszabbak lefelé. Van itt minden: nívós menedzselés, profiltisztítás és -bővítés, kampányok és akciók - mint egy jó piacon. A Katona megnyitja "kantinját", az új Átrium - leánykori nevén Merlin - ugyancsak egész napos vendéglátással kínálja leendő közönségét; a gombamód szaporodó romkocsmák vándorló színházi szabadcsapatokkal bővítik a kínálatukat. Menekülünk előre, játszunk a túlélésre, már csak ennyit meg annyit kell kibírni, és elmúlik a válság.

Ezért aztán az vesse az első követ egy-egy színházi direkcióra, amikor az már a darabválasztással igyekszik gusztust csinálni, aki nem érti ezt a duplán szorult helyzetet, vagy aki nem látott még félházas hatszázas vagy ezres nézőteret. Vagyis nem vetek. De néha-néha már erősen gondolok egy kőre...

És megjegyzem csöndben, hogy globálisan, vagyis a nagy magyar színházi térképet tekintve ássuk befelé magunkat a földbe. Jöjjenek a populisták azzal, hogy a közönségnél és a szemekben csillogó könnyeknél nincs előbbre való, én a színházművészetet azért oda tenném: előbbre. Számos színház fejlődéstörténete bizonyítja, hogy a közönség "megterem" - elég, ha most csak a régi Kaposvárra utalok. Vagy el is tűnik - ha most az újra utalok. Vagy beéri a szem és fül zabáltatásával - és most sorolhatnám. De hogy a magyar színházi újdonságok iránt érdeklődő külföldi kritikus, valamint a fesztiválszervező barát már nem jön ide, mert külföldön nézi meg Pintér Bélát, Mundruczót meg Bodót, az azért elmond valamit a színházi ugarról.

Várnak ránk darabok ebben az új évadban, amikkel nem lehet mellébeszélni. Ha egy színház a Heldenplatzot, a Tangót vagy a Mephistót tűzi műsorára, akkor számít ránk azon túl is, hogy megvesszük a jegyet. Számít egy jó kis diskurzusra arról, hogy miben és hogyan élünk. Ő beszél, mi hallgatunk.

Ha a Hyppolit, a lakájt ígéri a program, akkor arra számítunk - mármint mi, a közönség -, hogy kellemesen fölidézik bennünk a régi filmet, látunk néhány pazar - esetleg kicsit a mában gyökerező - alakítást, esetleg átdereng majd valami olyasmi is a rendezésen, amiből kiderül, hogy 2012-ben vagyunk. Meglátjuk - és meg is fogjuk írni önöknek.

A független társulatok még mindig nem tudják, mennyi pénzből gazdálkodhatnak 2012-ben. Az évnek lassan vége - ezért kapott szárnyra annyi szomorú hír mindenféle megszűnésekről. Hogy a függetlenekről nem lehet lemondani, azt minden épelméjű színházi ember tudja, és olyik el is mondhatná a politikusoknak. Amelyik kultúra lemond a független, szabad csapatokról, az a saját megújulásáról, jövőjéről mond le - micsoda közhely, és milyen időszerű.

A rendszeres Narancs-olvasók észrevehették, hogy ezeken a hasábokon eddig is erősen figyeltük, mi készül a pincékben, padlásokon, lakásokban. Még erősebben fogjuk. Annál is inkább, mert a most induló színházi szezon egyik legjobb híre a Jurányi Inkubátorház (majd csak adunk neki valami rendes nevet is), ahol számos független csapat részleges otthonra, próbateremre, infrastruktúrára lel - ez lesz a függetleneket tömörítő Füge bázisa (a Füge elnöke erről mesél a XVII. oldalon - a szerk.). Tisztára, mint egy normális országban. A TÁP, a Szputnyik (hátha túléli a majdnem megszűnést), a Tünet, a Természetes Vészek, a HOPPart és mások fognak itt dolgozni, mégpedig úgy, hogy a házat hathatósan támogatja a Fővárosi Önkormányzat is.

Rebesgetik, hogy mind a főváros, mind a minisztérium töri a fejét egy esetleges nemzetközi színházi eseménysorozat megszervezésén. Sőt: állítólag széles körű - nem föltétlenül politikailag egyeztetett - szakmai tanácsadást is terveznek, vagyis még az is lehet, hogy azok fogják megmondani, hogyan is kéne, akik sok ilyent láttak már. Ha így van, akkor a politika is arra menekül, amerre fény dereng az alagút végén: előre. Hiszem, ha látom - ne már vörös farok ide, a végére...

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.