A fekete rajzok nagy fehér háttérrel kivetítőn jelennek meg, és a fekete kezeslábasba öltözött, időnként végtagjaik meghosszabbításaként további fekete toldásokat viselő táncosok gesztusokkal jelenítik meg azokat. Amint feltűnik egy újabb jel, megjelenik egy táncos, aki hihetetlen gyorsasággal felveszi a pózt. Mintha ősi táncjeleket kottáznának le, aztán a pózoknak arckifejezésekkel kölcsönöznek hangulatot. A kötetből az epilógus és versek is elhangzanak franciául, szépen simulva a közben lüktető techno pulzálásába. A szemkápráztató, agytornáztató hatások, a koreográfus tánc-tér elképzelései páratlan szerkezetet kerekítenek a színpadra. A végén stroboszkóp fényében táncolják el az elsötétedett háttéren már kifehéredett ábrákat, és ünneplik a két nagy alkotó, Michaux és Chouinard találkozását.
Koncepciónak, absztrakciónak és karizmának a következő darab sincs híján. A tíz táncos kis szünet után ismét színpadra lép egy lassabb lüktetésű, ám ugyanolyan feszes műben. Számot adnak zenészi képességeikről is, ők maguk felváltva játsszák le a színpadon álló, drapériába burkolt zongorán a Gymnopédies három tételét, miközben a többiek két ember intim együttlétének a lehetséges történeteit mozogják el miniatűr szürreáliákban. Szívderítő, ahogy egymáshoz, majd a közönséghez is szeretettel találják meg az utat. Nem is akarják elengedni a nézőt, a többedik taps után sem fejezik be a darabot. Végül a koreográfus királynő is a színpadra megy, ahogy csak ő tud, olyan durván kecsesen.
Trafó, december 7.
