Nem akartunk kritikát írni erről az előadásról. Persze, nagyon frappánsan el lehetne intézni az indoklást annyival, hogy „mert kritikán aluli”, de nem egészen erről van szó. Írtunk már ennél gyengébb színházról. Azért igyekeztünk tartózkodni a bírálattól, mert aránytévesztésnek gondoltuk ezért a jelentéktelen baromságért elverni a port Vidnyánszkyn, hiszen volt is, lesz is ennél méltóbb alkalom a politikai elemzésre és a színházkritikai mérlegelésre.
Pedig a körülmények meglehetősen ingerlőek voltak. A tény, hogy ezt a szemet kápráztatóan felszínes produkciót beválogatták a Vidnyánszky gittegylete által einstandolt POSZT-ra az évad legjobbjai közé. A politikusi pofavizit a két bemutatón, a debreceni társulatot kísérgető Halász János és Kósa Lajos erős utcai jelenléte. Pálffy István mosolya. A darab kedélyes buzizása a Vidnyánszky jelenlétében kedélyesen buzizó fideszes prominensek mondatainak tükrében. Mindez, mondom, idegesítő volt – de ezek tárgyalása jó esetben és elsősorban nem a színikritika feladata.
| ||
De az előadásról tartott vasárnapi szakmai fórum után mégis ki kell térnünk Vidnyánszky rendezésére. Mert a tudósítások (lásd például itt és itt) alapján egyértelmű, hogy a Vidnyánszky politikai súlya alatt megroppant, megnyomorított POSZT-ot, tehát voltaképpen az egész színházi szakmát alázták meg itt. A rendező, a válogatók és kompetens referálók nélkül megtartott bohóckodás üzenete ennyi volt: mélyen tisztelt kollégák, befogjátok a liberális pofátokat!
Amiről tehát nem lehet beszélni, az még csak nem is nagyszabású, ellenben teljes körű rendezői kudarc. Georges Feydeau bohózatának bonbonjai megakadtak a mohó direktor torkán, akinek csak köpködésre és öblös durrogtatásra futotta. Humortalanságát alpárisággal palástolta, a rendezői vízió hiányát politikai lózungokkal.
Mindenkit megkímélnénk a kiszámíthatóan fordulatos cselekmény, a félreértések és félrekúrások taglalásától. Vidnyánszky rendezésében az első felvonás végére válik kínossá a kiszólogató, ripacskodó játékmód és az érthetetlen makacssággal ismételt altesti poénok tűzijátéka. Ha a feleségnek ötödszörre fogják meg a mellét, ötödszörre is ugyanúgy fog sóhajtozni. A beszédhibás házibarátot tizedszerre is félreértik, ha éppen nincs jobb ötlet. Ha van jobb ötlet, mindenki fennakadás nélkül megérti, amit mond. Ha a spanyol csődörnek vonulnia kell, nem találják ki: a Fel, torreádor! lesz a kísérőzene. Folytathatnánk az élcelődést, de nem az elhibázott részletek sokasága, hanem az együgyű gegekkel túlzsúfolt, megdöbbentően tagolatlan és fárasztóan elnyújtott, mintegy három és fél órás előadás egyhangúsága tette emlékezetes bukássá az estét.
S ez az egyhangúság ellentmondást nem tűrve temette maga alá a relatíve erősebb részeket is: a második felvonás egybenyitott, látványos és funkcionális terét (díszlettervező: Szergej Maszlobojscsikov), a Camillót adó Mercs János önismétlésre kárhoztatott, mégis szimpatikus színpadi jelenlétét vagy Trill Zsolt főszereplését – aki, ha átélhető figurákat nem is tudott varázsolni mutatványszerű alakításában, mégis bravúrosan hozta tető alá az obligát szerepkettőzést. Ráckevei Anna pedig már azzal ki tudta vívni elnéző rokonszenvünket, hogy ripacskodásban képtelen volt utolérni partnerét, Szűcs Nellit. Igaz, neki kevesebb mellmarkolást kellett elszenvednie.
Az unalom megtörésére egyedül az aktuálpolitikai utalások voltak képesek. Már amennyiben utalásnak lehet nevezni azt, hogy a kuplerájban nemes egyszerűséggel ki van tűzve egy EU-zászló. Hogy nehogy félreértse az amúgy végig síkhülyének tételezett néző, mit kell gondolnia a sok brüsszeli bu, na, bocsánat, bürokratáról. Nem elég a folyamatos célozgatás, hogy így Brüsszel és úgy euró, meg hogy a nemzetközi dorbézolás után a német állja a cehet. Nem, kell az a zászló, hogy mutassa: milyen színvonalon gondolkozik jelenleg Vidnyánszky Attila a világról és a színházról. Az egész vircsaftot szétkergető jó magyar ember érkezhetne persze fehér lovon is, ehelyett tenyeres-talpas parasztként lép színre – nem mondhatja senki, hogy ne lenne itt önkritika meg irónia.
De ennek az egész uniós cirkusznak és a betyár képében vitézkedő Orbán Viktornak, tehát a rendezés egyetlen önálló ötletének sem lesz semmi következménye. A cselekmény kattog tovább, hosszasan, de kapkodva, a happy end és a teljes gondolattalanság felé.
Pécsen most mindenki szentül hiszi, hogy ennek az előadásnak kell majd nyernie a POSZT-on. Lehet, hogy megmosolyogni való naivitás, de ezt még mindig nem tudom elhinni.
Csokonai Színház, POSZT, június 14.
