Parti Nagy Lajos író
| ||
Két, egymáshoz közel álló élmény volt fontos számomra az előző évadban: az Alföldi rendezte Mephisto a Nemzetiben és Gothár Péter rendezésében A kék angyal az Örkény Színházban, amelyek ugyanarról beszélnek, ugyanolyan durva, radikális eszközökkel. Ha általánosabbat kéne mondanom, megkockáztatnám, hogy az évadban legfontosabb az a menet volt, amit az Alföldi-féle Nemzeti Színház végigcsinált. És ez nem azt jelenti, hogy minden egyes előadás olyan hú, de nagyon jó lett volna, hanem azt, hogy elképesztő tisztességesen, felkészülten, pontosan beszéltek arról az országról, amelyről nem szeretnének beszélni azok, akik most elveszik tőlük a színházat. És ezen belül azért szeretem nagyon a Mephistót, mert pont annyit kezd ezzel a regénnyel, amin egész Európa lassan nyolcvan éve rágódik, amennyit kezdeni kell vele – és nem többet. De nem ez a mi nagy kudarcunk, hogy nem kell tovább menni 1936-nál (amikor megjelent)? Ha megnézzük, hogyan van meg a mai Magyarországon mindannak a mintázata, ami ott és akkor megvolt, akkor vagy a homokba dughatjuk a fejünket, vagy elkezdhetünk sikoltani. Igen, aki azt mondja, hogy a mai magyar színház nem beszél arról, ami körülvesz minket, az hazudik. Hogy a Vidnyánszky-féle Nemzeti ősztől beszél-e majd róla, azt nem tudom, de nagyon szeretném, ha megtenné egy egészen más, pregnánsan, világosan, élesen érvényesített nézőpontból, és tudna arról beszélni, hogyan néz ki az országunk egy erősen konzervatív nézőpontból. Őszintén szólva, ez engem nagyon érdekelne.
A legrosszabb az volt, hogy miközben én magam sem tudtam nem-politikai terepként végiggondolni a színházat, úgy senki sem nem-politikai terepként gondolt rá. De egy ilyen előélet után egyszerűen nem lehet úgy csinálni, mintha pusztán művészi kérdés volna Alföldi leváltása és Vidnyánszky kinevezése – mindenki tudja, hogy ez politikai döntés volt. De lehet, hogy nem ez volt a legrosszabb, hanem valami, amiről nem szoktak beszélni. A különféle művészeti ágak különféle módon élték meg a rendszerváltást; a színház még mindig csak abban a paradigmában képes gondolkodni, hogy az államtól kapja meg a működéséhez szükséges összeg túlnyomó részét. Az irodalom a kilencvenes évek elején kiment a rideg szabadpiacra, azóta az a mű, amelyik nem rentábilis, hosszú távon nem működik. Hogy megtörténik-e ez a paradigmaváltás a színházban is, még mindig nem dönthető el. Ha az önkormányzatok kivonják azt a pár milliárd forintot ebből a szcénából, akkor ezek a megejtően kidizájnolt épületek, mint itt a Pécsi Nemzeti Színház, mik lesznek? Mol-töltőállomások? Bankok? De talán nem jutunk el idáig, mert a főnökök valamiért szeretnek megfürdőzni a színésznők hónaljszagában; valahogy azt hiszik, hogy van ebben valami plusz – a többi művészet le van szarva. És ez nem baj: legyen is.
Megmondom, mit várok a következő évadtól: hogy azok a színházak, amelyek eddig tradicionálisan művészszínházaknak voltak tekintve, tehát mindenekelőtt az Örkény, a Katona és a Vígszínház, még véletlenül se adjanak egy jottányi sanszot se arra, hogy nem azok, amiként őket elgondolják. Hogy véletlenül se gondoljanak a tingli-tanglira, és teljesítsék be azt a programot, amit a közönség gondol róluk. Az alternatívok pedig maradjanak kőkemények.
Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója
| ||
Összekötöm, mert összetartozik – ha nem is a „leg”, de – egy jó és rossz élmény. Tavaly kilenc jelölésünk volt a Színikritikusok Díjára. (Én nem nézem le a színikritikát, nem fölényeskedem vele, mert nélkülözhetetlen, akkor is, ha pont olyan kevés a jó kritikus, mint a jó előadás.) És a kilenc jelölésből egy díjat sem kaptunk meg. Ez egyszerre volt jó élmény és pofára esés.
A következő évadtól csak azt várom, hogy a színházunk fejlődésben és mozgásban maradjon. Erre utazom, úgyszólván. Ezt úgy lehet elérni, ha az ember kockázatokat enged meg a színháznak. A főváros készíttetett egy felmérést arról, hogy hol a legelégedettebbek a nézők: mi a három legnagyobb elégedettséget kiváltó színház egyike vagyunk. Ez egyrészt javítja az ember közérzetét, másrészt azonnal beleoldódik a kétely méregcseppje: vajon elég merészek vagyunk mi?
Ascher Tamás rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora
| ||
Maradéktalan örömöt adó élményem kevés volt, de én nagyon örülök az olyan örömnek is, aminek van maradéka – és ilyenből volt rengeteg. A legörömtelibb talán a Pintér Béla és Társulata Parasztopera című előadásának tizedik évfordulója volt, amelyet egy rendkívül mulatságos happeninggel ünnepeltek: Wahorn Andrástól Dresch Mihályig léptek fel és mutattak be produkciókat művészek. Az egészet általános vidámság és színházszeretet lengte be, teljesen függetlenül bármiféle politikától – tisztán színházi öröm volt. És megemlíteném még A nép ellensége bemutatóját a Katonában: azt éreztem, lehet úgy politikai színházat csinálni, hogy az egyrészt értékes és igaz esztétikum – ugyanakkor egy változatlan Ibsen-szöveggel mond el rengeteg mindent arról a világról, amiben ma élünk.
Nagyon rossz élményem, hogy megerősödött és egyértelművé vált a „két tábor” létezése. Ez rendkívül ártalmas, és tulajdonképpen hazugság: mindenki, aki nem a jelenlegi kurzus szólamait fújja, automatikusan ellenséggé van nyilvánítva, holott nagyon sokszínű a paletta mind a két oldalon. Ezt a sokszínűséget szünteti meg egy terrorisztikus és felülről diktált kettéosztás, amely nem a valóságot ábrázolja. Különösen ártalmasnak tartom ebben az ügyben Kerényi Imre munkásságát és nyilatkozatait.
A következő évadtól – ami egyben tanév is – azt várom, hogy a Színművészeti Egyetem képes legyen azon a színvonalon tovább működni, amelyen eddig, noha, mint minden egyetem és az egész magyar felsőoktatás, bajban van. Szeretném, ha szellemesen és kreatívan védenénk ki az összes támadást, és tudnánk úgy működni, ahogyan korábban is, azoknak a csodálatos tehetségeknek a védelmében, akik itt készülnek arra, hogy létrehozzák a jövő színházát.
POSZT-os körkérdésünk első része Tenki Réka, Trokán Nóra és Trokán Péter válaszaival itt, második része Molnár Piroska, Csákányi Eszter és Székely Csaba feleleteivel pedig itt olvasható.
