Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye számos okból az egyik kedvencem; szerettem azt hinni, hogy a leszakadó hídról halálba zuhanó öt ember – a márkinétól a kisgyerekig – más-más módon, de mind teljes, lezárt életet élt. Nos, Börcsök Enikő nagyon teljes életet élt a neki megadatott ötvenhárom év alatt, de lezártságról szó se essék; akkora puttonyt vitt magával, hogy még sokáig fogjuk a szívünk legmélyén őrá osztani egy-egy bemutató nagy női szerepét. És hogy például Zsótér Sándor rendező mihez, illetve kivel fog most kezdeni, arról fogalmam sincs, ahogy a színházi értelemben megözvegyült Hegedűs D. Gézáról sem tudom…
Marton László osztályában végzett – mehetett volna rögtön a Vígbe, de kár lett volna kihagyni a kaposvári három évet; a Woyzeck mellett az Ascher rendezte Mizantrópban például Célimène szerepét Lukáts Andor Alcestje mellett. Talán akkor figyelt föl rá a kritika.
Pedig már mögötte volt két nagy filmszerep: a Salamon András rendezte Zsötemben Szilvi, és Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjében Böbe.
Marton minden évben hívta a Vígbe, végül harmadszorra mondott igent; két Örkény-darabban emlékszem rá az első időkből: a Macskajáték Egérkéjét és a Tóték Tótnéját játszotta. Azóta nagyjából le sem jött a színpadról, bár az a színpad nem mindig a Vígszínházban volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
