Interjú

„Minden rendszerben büdös”

Harsányi Attila színész

  • Soós Tamás
  • 2019. március 23.

Színház

Az a jó, ha belehalok – vallja a színházról Harsányi Attila, aki Radnóti-estjét mázsás zsákkal a hátán szavalná el. A Cyrano premierjére készülő miskolci színésszel hétköznapi fasizmusairól és a Harcosok klubjából levezetett színházeszményéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogy van Fandl Ferenc?

Harsányi Attila: Fandl Ferenc, kérlek szépen, jól van. Küzd, dolgozik, eltartja a családját, és nagyszerű fickó.

MN: Az interjúidat gyakran meghekkeled Fandl Ferenc-bekiabálásokkal. Miért?

HA: Megbeszéltük, hogy minden interjúban megemlítjük egymást. Amikor a miskolci színházba kerültem, egyből rendkívül szimpatikusak lettünk egymásnak, és ez a szimpátia komoly barátsággá érett. Hihetetlen humora van, igazi közösségi ember, és nagyon jó partner a színpadon. Ezt mindenképpen írd le, kérlek!

MN: Le fogom, de beszéljünk rólad is! Igaz, hogy egy Sas József-kazettának köszönhetően lettél színész?

HA: Mondhatjuk. Gyerekként nem voltam az olvasás híve, egy verset tudtam, azt is anyám Sas József-kazettájáról. Egy nap lejött Miskolcra egy fiatalember tehetségkutatni Szép László amatőr színjátszó csoportjába, és verset mondatott mindenkivel. Elég illuminált állapotban estem be aznap a szalagavatónkról, és kekeckedtem, mondjon ő is verset. Elszavalt egy Adyt, kérdeztem, mióta tanulja. Három éve van a Nemzetiben, mondta. Nekem ez zsigerből megy, válaszoltam, és elkurjongattam a Falu végén kurta kocsmát kicsit ittasan, keserűen. Rendes gyerek volt, elhívott a Nemzetibe.

false

 

Fotó: Dr. Ráczkevy Ildikó

 

Mivel nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, fél év után mentem. Amikor beléptem a színházba, szembejött velem Bessenyei Ferenc. Egyből befostam. Olyan színészek játszottak ott ’90/91 körül, mint Tolnay Klári, Mensáros László, Agárdy Gábor, Raksányi Gellért. Engem Csernus Mari tanítgatott a mesterségre. Fél évig bírtam csak, annyira rágörcsöltem, hogy egy Miskolc melletti faluból felkerültem Pestre. Elmentem egy holland vándorcirkuszba szart lapátolni, és mire visszajöttem, már nem Csiszár Imre, hanem Ablonczy László volt az igazgató. Az már nem ugyanaz a színház volt, úgyhogy továbbálltam.

MN: Pár év után aztán mindenhonnan továbbálltál, amíg 2008-ban meg nem állapodtál Miskolcon. Miért?

HA: Mert meguntam. Meguntam a kollégákat, magamat, és valószínűleg a kollégák is engem. De én most is unom magam. Azt, ahogy megoldok helyzeteket a színpadon. Jó lenne, ha össze tudnám törni magam, mint egy üvegdarabot, és teljesen más formában összeragasztani. Türelmetlen is voltam egy időben, és ha nem szívvel-lélekkel próbáltunk, könnyen megutáltam a színházat. Van egy hőmérsékletem, amin szeretek élni és dolgozni, és zavar, ha nem tudok 600 fokról 700-ra melegedni. 700-on szétégek, a 600 viszont nem izgat már.

MN: Nem szembesültél volna több kihívással, ha Budapesten maradsz?

HA: Nem hiszem. Azt a sokszínű szerepkínálatot, amit az utóbbi években eljátszottam Miskolcon vagy akár Pécsen, Szegeden, Aradon, nem tudná megadni a Radnóti vagy a Katona. Ott nem lehetnék Konferanszié a Kabaréban, mert nem játszanak musicalt. Különben sem hiszem, hogy a budapesti színházak annyival előkelőbb helyen lennének. Frekventált helyen vannak, ez igaz, és oda járnak a kritikusok és a filmrendezők, akik emiatt a vidéki színészeket gyakran nem ismerik, de ettől még nem rosszabb itt a színház, sőt.

MN: Különösen az Aradi Kamaraszínház monodrámáiban voltak emlékezetes szerepeid, ahová Tapasztó Ernő hívott még 2008-ban. Szükséged volt az aradi előadásokra, hogy színészként kiteljesedj?

HA: A szabadságra volt szükségem. Hogy leüljünk Tapasztó Ernővel és Fekete Rékával, és a zenétől a díszletig a teljes darabot kitaláljuk. Egyik nagy sikerünk, a Sex, drugs, gods & rock ’n’ roll úgy született, hogy Ernő Eric Bogosian drámáit, én meg José Saramago utolsó regényét, a Káint olvastam. Ráéreztünk, hogy a két szöveg rezonál egymásra, és összeraktuk. Ezt máshol nem tudnánk megcsinálni. Egy kőszínházban a szerepemen kívül nem szólhatok bele semmibe, én viszont szeretek alkotóként jelen lenni a színházban. Úgy érzem, több vagyok egyszerű végrehajtónál.

MN: A profizmus nem elégít ki?

HA: Nem akarok profi színész lenni. Bizonyos dolgokat profin kell csinálni, de végtelenül untat, ha mindennap ugyanaz a feladat. Jobban szeretem, ha le vannak szúrva a cölöpök, és rám bízzák, hogyan ugrálok közöttük. Erre egy monodrámában nyilván több a lehetőség, de a miskolci Játékszínben is szoktunk így dolgozni, legutóbb például a Lear halálán.

MN: Február végén debütál a Radnóti-ested, amit egy 80 kilós zsákkal a hátadon tervezel végigszavalni. Ez is egy módszer arra, hogy 700 fokra hevülj?

HA: Arra módszer, hogy kiugorjak a komfortzónámból. Hogy ne tudjam előre, mi fog történni a színpadon, hogy mit csinál velem ez a 80 kiló. Ez nem erőnléti, hanem színészi gyakorlat: így talán közelebb kerülök ahhoz, amit Radnóti átélt a munkaszolgálatban. Egyik este elmentem vásárolni, ásványvizet, italokat. Hazafelé feldobtam a 15 kilós zsákot a vállamra, és elkezdtem Radnótit szavalni. Akkor jöttem rá, milyen hazugság, amikor a színész kiáll, és félrefordított, lekonyult fejjel mondja a Hetedik eclogát. Hazugság, mert Radnóti az erőltetett menetek után nem ebben a fizikai állapotban volt. Útközben rájöttem, hogy az a vers nem a szerelemről, hanem az élni akarásról szól. Nem azért akarja látni a feleségét, mert szerelmes, hanem azért, mert ha látná, nem a munkaszolgálatban lenne. Csak 15 kiló volt a vállamon, de már ettől máshova kerültek a hangsúlyok.

MN: Ha épp nincs mázsás zsákod, mivel éred el ezt a hőfokot?

HA: A próbafolyamat intenzitása az elsődleges. Mániákusan foglalkozom a szereppel, amíg meg nem találom az azonosulási pontokat. Bele kell pusztulnom az előadásba, mert csak akkor érzem úgy, hogy jelen voltam, és nem csupán sétáltam a színpadon. A Woyzeckben, a Rudolf Hess tízparancsolatában, a Sex, drugs…-ban vagy az Erdély – Tündérkertben talán sikerült elérni ezt. De ezek csak szavak, amik leírva rá­adásul nagyképűnek hangzanak. Rosszul érzem magam, mert csak közhelyekben tudok erről beszélni. Inkább hallgatni kéne. Kinyomtatni egy üres oldalt a kérdésekkel, és a végére odaírni, köszönjük szépen Harsányi Attilának, hogy megosztotta velünk a gondolatait.

MN: Készültök a márciusi Cyrano-premierre. A szellemes-szerelmes lovagról azért megosztod a gondolataidat?

HA: El kell telnie a próbafolyamatból még pár hétnek, hogy megtaláljam a mélyebb azonosulási pontokat. A Radnóti-estben sem tudtam sokáig mit kezdeni azzal, amikor Párizsról, a Louvre-ról mesél. Nyálasnak éreztem. Egészen addig, amíg el nem mentem egy Michelin-csillagos étterembe Budapesten. Másnap úgy áradoztam a marhahátszínről, mint Radnóti Párizsról – és rögtön megértettem a lelkesedését. Cyranóból egyelőre a 17 éves lovagot fedeztem fel magamban, nem a szellemes duhajkodót. Kamaszként ki akartam tűnni a korosztályomból, nem nyomulva, visszafogottan udvaroltam egy lánynak, és ez nagyon imponált neki. Hazakísértem, ő pedig ledobott nekem egy kindertojást az ablakából, benne egy cetlivel: „Imádom magát.” Nem szeretett, nem kedvelt, imádott – és magázott. Miközben tizenéves kamaszok voltunk.

MN: Mai napig lovagias vagy?

HA: Igyekszem az lenni.

MN: Segít ebben a folyamatos önvizsgálat? Hogy átszűröd magadon a szerepeket, és, mondjuk, a leghíresebb monodrámád, a Rudolf Hess tízparancsolata kapcsán elgondolkodsz azon, hogy miben áll a te fasizmusod?

HA: Ezek hétköznapi fasizmusok. Elembertelenedünk, és észre sem vesszük. Tülekedünk, nem adjuk át a helyünket, nem hajolunk le, ha valaki elesik az utcán. Lenézünk valakit, mert hajléktalan. Próbálom megőrizni az emberségem, hogy ne kezdjek el gyűlölködni csak azért, mert más is gyűlölködik, és figyelek rá, hogy ne utáljam a külföldről jött embere­ket, mert most épp azt mondják.

MN: És ez beválik? Tényleg jobb emberré tesz a színház?

HA: Jobban be lennék záródva, ha nem lettem volna színész. A színház emlékeztet, ne csak arra figyeljek, hogy a szűk családomnak jó legyen. Arról viszont már lemondtam, hogy megváltsuk a világot. Sokáig azt hittem, vannak olyan darabok, amiket ha megnéz az ember, megváltozik. Rájöttem, hogy ez nem így megy. Hiába beszélünk rengeteg darabban a háborúról, mégis eldurvul az ország, ismétli magát a történelem. Teljesen más formában persze, de megint az a vége, hogy egyik ember rátapos a másik nyakára. Néha rettenetesen pesszimista vagyok amiatt, hogy nem változik semmi. Máskor viszont előtör az idealizmusom, és arra gondolok, a színháznak igenis fontos feladata van, és érdemes nap mint nap emlékeztetni az embereket, mivé fajulhat a világ.

MN: A magyar színházat mégis egyre gyakrabban éri az a kritika, hogy nem foglalkozik a minket itt és most körülvevő társadalommal.

HA: Az aktuális hatalom nem a bátor szókimondásra neveli a társadalmunkat. Minden rendszerben büdös az, aki próbál kritikát megfogalmazni. Pedig nem elnyomni kéne őket, hanem vitatkozni velük – de ez megint csak idealizmus. A Miskolci Nemzeti Színházban szoktunk kényes kérdésekről beszélni, legutóbb a Születésnap Dogma-film adaptációjában a családon belüli erőszakról, ami folyamatosan aktuális téma.

MN: A színházon kívül is megszólalsz társadalmi-közéleti kérdésekben?

HA: Nem mondom, hogy reggeltől estig verem a mellkasomat, de a nekem nem tetsző dolgokban kifejtem a véleményem. Voltam a miskolci CEU-tüntetésen, és sajnálom, hogy most az Ady-vonulásra nem tudok elmenni. Nem vagyok egy beszaratható ember.

MN: A Lear halálában elhangzik fricskaként Trump neve, de ez tényleg csak fricska marad. Nincs igényed rá, hogy néha a színházban is direktebben fogalmazzatok?

HA: Vannak darabok, amelyek nyíltan beszélnek, mint most a Jubileumi beszélgetések Pintér Bélától. Ez is érvényes beszédmód, de az én ízlésemhez közelebb áll az a színház, amelyik finoman utalgat. Mint Tyler Durden a Harcosok klubjában, amikor törtmásodpercre bevág egy faszt a filmbe, és azon agyal az ember, hogy most tényleg azt látta. Abban a színházban hiszek, ami arról szól, hogy láttam a faszt, vagy nem láttam. Ezen napokig lehet gondolkodni, és ha gondolkodsz, akkor a darab is mélyebbre hatol.

Neked ajánljuk