Sokat pletykáltak tavaly a kulturális tao megszüntetéséről, s régóta vannak a rendszernek nagyhangú ellenzői.
Például a magyar kulturális élet egyik legbefolyásosabb szereplője, a Nemzeti Színházat vezető NER-kegyelt, Vidnyánszky Attila – az Országgyűlés 2018. november 13-án el is törölte azt a 2009 óta működő adóeltérítési formát, amelyet röviden kulturális taónak neveztünk.
Ennek lényege az volt, hogy a gazdálkodószervezetek a társasági adójuk egy részét közvetlenül előadó-művészeti szervezeteknek ajánlhatták fel, az így kapható támogatás plafonja pedig az előadó-művészeti szervezet előző évi jegybevételének 80 százaléka volt. Az évente a területre áramló több tíz milliárd forint hozzájárult a magyarországi színházi boomhoz: az utóbbi években egyre több volt a néző, egyre több az előadás és egyre nagyobb a verseny.
Pénzautomata?
A rendszerváltás óta nem volt annyi új bemutató és színházba járó ember, mint 2017-ben. Viszont a gyakorlatilag kontroll nélküli, „pénzautomatának” csúfolt taofolyósítás alkalmat adott a rendszer kijátszására, egyszerűbben szólva a közpénz ellopására; a sajtóban sorra jelentek meg a feltáró cikkek kamuelőadásokról és kamuszervezetekről.
| ||
A novemberi törvénymódosítást azonban nem előzte meg szakmai egyeztetés, és a döntés után három hónappal sem tudni, hogy a hirtelen kieső forrást pontosan milyen rendszerben pótolja a kormány a központi költségvetésből az Emberi Erőforrások Minisztériumán (Emmi) keresztül – holott egy színházszakmai forrásunk szerint három jó szakember pár hét alatt ki tudna dolgozni egy transzparens, kiszámítható támogatási rendszert.
Tarlós és a saját pecsenye
Az intézkedéssel a teljes magyar színházi szcéna létbizonytalanságba került, az éves költségvetésekben hirtelen keletkezett óriási lyukat azonnal kezelni kellett: független társulatok és nagy hagyományú kőszínházak sorra jelentettek be jegyáremelést, repertoárszűkítést, vagy kértek támogatást a nézőiktől. Felmerült a Katona József Színház pinceszínházának, a Kamrának a bezárása, gyűjtésbe kezdett a Stúdió K Színház, jegyárat emelt a Pintér Béla és Társulata, az Orlai Produkciós Iroda, a Szkéné Színház, utóbbinak a színészi fizetéseket is vissza kellett vágnia.
A helyzetet látva november második felében szervezkedésbe kezdett a szakma: Zalán János, az Emmi alá tartozó Színházművészeti Bizottság elnökének vezetésével és a színházak igényeit beépítve készült tervezet egy új támogatási rendszerről. Ebben az állt, hogy az új szisztéma legyen ösztönző erejű – tehát teljesítményarányos –, normatív – vagyis paraméterek alapján meghatározott –, rendszerszintű, differenciáló – vagyis egyedi –, automatikus, átlátható és kiszámítható.
Fontos, hogy legyen szakmai kontroll, erre az ellenőrző feladatra fel kellene állnia egy bizottságnak. A cél az volt, hogy ez a dokumentum tárgyalási alapként eljusson Fekete Péter kulturális államtitkár asztalára – hogy ez végül sikerült-e, és az államtitkár figyelembe vett-e bármit ebből az anyagból, nem tudjuk. A tervezetről jelenleg mindenki hallgat, maga Zalán János sem válaszolt a Narancs megkeresésére.
Januárban viszont célt ért Tarlós István főpolgármester érdekérvényesítő ereje (ha feltételezzük, hogy rendelkezik ilyennel): a hónap végén Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszterrel és Fekete Péterrel tartottak közös sajtótájékoztatót arról, hogy a kormány és a főváros közötti megállapodás értelmében a 11 fővárosi fenntartású színház esetében a taopénzek helyére lépő központi támogatásról maga a főpolgármester és helyettese, Szalay-Bobrovniczky Alexandra fog dönteni.
| ||
A keretösszeg 3,5 milliárd forint. Tarlós büszkén hangoztatta, hogy mindennek az alapját a miniszterelnökkel kötött egyezsége adja, aminek lényegét így foglalta össze: „Ezt a várost én vezethetem.” Arról, hogy ez a bejelentés például megmenti-e a Katona Kamráját, a színház nem akart nyilatkozni a Narancsnak – úgy tűnik, a neves fővárosi teátrumok hallgatnak és kivárnak. Alighanem valami ilyesmire gondolhatott Alföldi Róbert, amikor így írta le a taohelyzetet: kussolás van, és mindenki sütögeti a pecsenyéjét.
Elhúzódó válság
Kiderült még az is, hogy az előadó-művészeti szervezetek között országosan szétosztható teljes keretösszeg 37,4 milliárd forint lesz. Fekete azt mondta, az összeg szétosztásának menetét most dolgozzák ki, de nagy vonalakban így fog kinézni: az Emmi honlapján februárban lehet beadni az igénylő adatlapot, amit két hét alatt feldolgoznak, majd a megítélt támogatás harmadát március végéig utalják.
A keretösszegről több színházszakmai forrás azt mondta a Narancsnak, hogy elégnek kell lennie az egész területre, amennyiben megfelelően, transzparensen osztják el, amíg azonban nem ismeretesek a részletek, ez a szám nem jelent semmit.
Úgy tudjuk, a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács először lefújt, majd újra összehívott ülésén Fekete szóban további részleteket árult el az elosztásról a színházi szcéna szereplőinek: a pályázati rendszerben mindenkinek be kell sorolnia magát tíz megadott szervezettípus valamelyikébe; ennek a felsorolásnak része a kísérletező/alternatív társulat, valamint az egyéb független kategória is.
Ez utóbbiba kerülhetnek a magánszínházak. Az adatlapok beadása egyfajta igényfelmérés, és az államtitkár javaslata szerint az igényelt összeget a szervezeteknek a 2015-ös, 2016-os, valamint a 2017-es taotámogatás átlagából kell kiszámolniuk. Az viszont nem világos, ki dönt majd az igények beadása után az összegekről, de minden jel arra mutat, hogy a fővárosi fenntartású teátrumok kivételével ez Fekete hatásköre lesz, aki persze felkérhet tanácsadókat. Fekete azt is mondta a témában meglepően sokat nyilatkozó L. Simon Lászlót ismételve, hogy minden független társulat, ahol valódi munka folyik, megkapja a pénzét. De ki határozza meg, mi a valódi munka?
Biztosítékok egyelőre nincsenek beépítve a rendszerbe, de az átalakítással a legrosszabbul járó független társulatoknak per pillanat nem ez a legnagyobb gondjuk. Rihay-Kovács Zita, a Független Előadó-művészeti Szövetség ügyvezetője jelenleg időpontra vár Feketénél, és a találkozón azt szeretné elérni, hogy a minisztérium gondolja újra az igényelhető összeg kiszámolását, ugyanis ha a támogatás a 2015-ös, 2016-os és 2017-es évek átlagából jönne ki, sokan meglehetősen rosszul járnának, például azok, akik 2018-ban jelentős jegybevétel-növekedést értek el az előző éviekhez képest.
Zsedényi Balázs, az Átrium produkciós menedzsere szerint nonszensz, hogy a 2018-as teljesítmény sehol nem jelenik meg a számításban, holott a taorendszerben mindig az előző év alapján kalkulálhattak a következő évre. „Ez a számolási módszer azt is bünteti tehát, aki tisztességesen növekedett az elmúlt években.” Az Átrium esetében a képlet valahogy így néz ki: az átlagolás alapján 31 millió forintra számíthatnak, a korábbi taorendszer alapján viszont 218 millió forinttal tervezték az évet.
| ||
Nem véletlen, hogy Zsedényi már január végén azt mondta a hvg.hu-nak, hogy az Átrium működése fenntarthatatlanná vált. „Nincs, akinek azt mondhatnánk, sajnos jogszabályi malőr történt, légy szíves, adjatok pénzt, amivel kihúzhatjuk, amíg az új rendszer felépül. Kizárólag azért tudunk ideiglenesen működni, mert a nagyon kevés tartalékunk pár hétre még elég. Ott tartunk, hogy az Átrium tényleg bezárhat.”
A helyzet azóta sem lett jobb, a színház válsághelyzetben van, tudtuk meg Zsedényitől. Állítólag Fekete szeretne egyeztetni külön a magánszínházak képviselőivel is, ezen felbuzdulva több magánszínház, köztük az Átrium, összeállt és időpontont kért Feketénél, egyelőre eredmény nélkül.
Ki kellene mondani
Ebben az átlagoló számolási rendszerben zavart okoz az is, hogy az elmúlt években valójában nem volt jelentősége annak, hogy egy adott produkció után a társulat vagy a befogadó intézmény vette igénybe a taopénzeket. (Például a Pintér Béla és Társulata 2017-ben állt át arra, hogy saját maga taózik az Átriumban tartott előadásai után.)
| ||
Így fordulhatott elő, hogy egyik évről a másikra jelentősen megugrott egy-egy társulat taotevékenysége, miközben az előadásainak és az azokra eladott jegyek száma nem változott lényegesen: vagyis ha egy ilyen társulat a múlt év alapján kérhetné a támogatást, a többszöröse jönne ki, mint a korábbi három év átlaga alapján. Az Átrium esetében bezavar a 2017-es üzemeltetőváltás (ekkor vette át az intézmény működtetését a Kultúrbrigád társulat).
A függetlenek, köztük a magánszínházak tehát attól tartanak, hogy a jogszabályi környezet váratlan változása miatt kevesebb támogatáshoz jutnak, ami mindenképpen igazságtalan volna. Tapintható félelem a szakmában, hogy az új támogatási struktúra ki lesz szolgáltatva a napi politikának, ráadásul minden évben a költségvetési tervből fog kiderülni, hogy a pénzügyminiszter valóban megadja-e az ígért összegeket.
Több forrásunk látja úgy, hogy a mostani intézkedések maximum tűzoltásra jók, és a háttérben egy másik, összetettebb támogatási rendszert építenek az Emmiben. Talán ez olvasható ki Vidnyánszky Attila január végén adott interjújából is: szerinte a három bizottság – a színházi, a zenei és a táncművészeti – bizonyos elvekben most megállapodhatna, hogy felépülhessen egy elfogadható, átlátható finanszírozási rendszer. „Ki kellene mondani, hogy mi az üzleti színház, mi a bulvár, hogy kinek milyen alapon, milyen elvek mentén adható támogatás. Ki kell mondani, és ebbe az egész szakmának bele kellene állnia, hogy melyek azok a színházak, társulatok, amelyeknek kevesebb támogatást kellene adni, vagy egyáltalán nem kellene őket támogatni.”
| Az államtitkár hintája Fekete Péter tavasszal lett kulturális államtitkár, de hiába indult be azóta a kultúrharc, a nyilvánosságban ritkán találkoztunk nyilatkozataival. Sokkal aktívabb volt nála L. Simon László exállamtitkár vagy akár Vidnyánszky Attila – sajtóinformációk szerint egyébként Fekete eleve az utóbbinak köszönheti a kinevezését. A viharokat a sarokban kibekkelő államtitkárról a hvg.hu írt nemrég, a cikk szerint Fekete viszonya mostanra megromlott főnökével, Kásler Miklós miniszterrel, sőt a miniszter Fekete felmentését is kérte, de ebbe a miniszterelnök egyelőre nem ment bele. A szürke államtitkártól egyetlen olyan nyilvános szereplést találtunk, ahol megnyilatkozott a kultúrharcról és a taorendszer átalakításáról. Idézzük fel a januári Wesselényi Szalonban elhangzott Fekete-mondatokat, hiszen sokat megtudhatunk belőlük a hintákról! „Egyensúlyteremtés, egyensúly megtartása, szerintem a kultúrharc erről szól. Tudunk-e egyensúlyt teremteni a kulturális színterek, kultúrára szánt források, közpénzek elosztása kapcsán.” A kultúrharc kezdeményezői ezért „csaptak az asztalra”, és „erőset csaptak”. „…valljuk be, van egy csomó olyan alkotó ember, alkotó közösség, akik valamilyen évtizedekkel korábban végrehajtott, akár még sikereken is alapuló előjogokat védtek meg maguknak. És őnekik van egy pici félnivalójuk.” Azt „szoktam mondani, hogy kakashintán vagyunk, és ennek az oldalaira próbáljuk rakosgatni az értékeket. Én a közepén állok, és próbálok fölsegíteni embereket. Aki nem kapott tíz éve lehetőséget, annak alá kell nyúlni, meg kell segíteni. De nagyon kell vigyázni, kit lökünk le. Azért azt nem lehet, hogy annak érdekében, hogy olyan értékeket is lelökünk, ami a mi kulturális nemzeti értékeink közé tartozik. Lehet, hogy nekem az a dolgom, hogy bebizonyítsam, nem is olyan kicsi ez a kakashinta. Lehet, hogy ezt kell megnövelni, lehet, hogy a másik szárát kell megnövelni. Fontos, hogy hol van ez a kakashinta, a pincében van, vagy fönt van a harmadik emeleten. Ezt úgy kell balanszban tartani, hogy ez fönt legyen a harmadik emeleten.” A taohelyzetet Fekete így foglalta össze: „Lenyúlták a pénzeket, akkor a kormány azt mondta, hogy tovább nem, ezt a pénzt kapja meg a kulturális államtitkárság.” Az elosztásról annyit mondott, hogy „ez nem pénzosztás, hanem feladatosztás. Aki vállal, az ki lesz fizetve, az alapján, milyen szinten szolgálják a közt.” |
