„Mint a színész, a szöveg vagy a zene”

Nagy Fruzsina jelmeztervező

Szamurájjelmez tojástartókból, babakocsivá alakuló menyasszonyi ruhák, szkafanderek, időjárás-jelentésnek öltözött meteorológus dicséri munkáját. A Soharóza előadásai nem divatbemutatók, hanem „catwalk-koncertek”, zenével, extrém outfitekkel és sok humorral. A Keleti blokk premierje után beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan lettél jelmeztervező, nagyon szerettél öltözködni már kislányként?

Nagy Fruzsina: Az biztos, hogy állandóan alkottam valamit már gyerekként is, sokszor az emberi testen, ami olyan, mint a vászon: jó alapanyag. A színház és a jelmeztervezés irányába csak a londoni főiskolán fordultam, ahová még textil- vagy divattervezői tervekkel jelentkeztem. A munkáim alapján a tanárok azonban úgy látták, színházi ember vagyok, bármihez nyúlok, az több lesz, mint egyszerű viselet. Amikor térképet kellett rajzolni, én megrajzoltam az étel útját a testben: a fejemre kötöztem a virslit és a krumplipürét, ami aztán levándorolt a hasamig. Egy barcelonai tanulmányút után, amikor könyvet kellett készíteni, én a város formáját megidéző palástot csináltam, amelyen ki lehetett nyitni a fiókokat, ahol ott lapultak a szöveggel teleírt lapok. Minden feladatot jelmezként valósítottam meg. A divatszakma a kötöttsége miatt nem volt vonzó számomra, hiszen ahhoz, hogy te diktáld a divatot, benne kell lenned a legjobb tízben, máskülönben csak követő lehetsz. Ahhoz meg, hogy felkerülj a tetejére, nagyon tehetségesnek kell lenned, és bennem sok kishitűség volt. Sokkal később tudtam csak kimondani, hogy tehetséges vagyok, mint azt kellett volna.

MN: Közel állt hozzád a színház?

NF: Nagyon. Az első nagy élményem az Übü király volt Zsámbéki Gábor rendezésében a Katonában. Akkor értettem meg, hogy a színház nem unalmas hely, ahová elrángatják az embert, ül a sötétben, és azt nézi, hogy a színészek úgy csinálnak, mintha.

MN: A műveidben a ruha nem státuszszimbólum, mint a divat­iparban, és nincs funkciója sem, mint a hétköznapokban. Megszűnik ruha lenni, inkább kiállítási tárgy.

NF: Tényleg nem érdekeltek soha a praktikus ruhák. Amikor végeztem az Iparművészeti Egyetemen, két osztálytársammal nyitottunk egy boltot, de hat hónap múlva csődbe mentünk. Senki sem vette a ruháinkat. Az én őrületeim közül csak kettőnek lett gazdája, azokat is külföldiek vették meg. Az egyikre emlékszem, véreres műszemgolyókat applikáltam rá.

MN: Extravagánsan öltözködtél?

NF: Igen. Tizenhárom évesen beszippantott a Depeche Mode-őrület, öt éven át csak feketében jártam. Aztán kimentem Londonba, az emberek öltözködését tekintve az maga volt a Kánaán. Elképesztő cuccokat bírtam felvenni, mert ott aztán senki nem szólt be semmiért. Bakancsot hordtam csipkével és palásttal, mindenféle ékszereket, kékre festettem a számat, vámpírrá váltam. Amikor fél évvel később Nottinghambe mentem, már a cyberpunk bűvkörébe kerültem, UV-reaktív tincseket raktam a hajamba, és olyan szórakozóhelyekre jártam, ahol tényleg látszott, mindenki egész héten arra gyúrt, hogy hogyan nézzen ki. Szóba sem jöhetett olyan ruha, amely nem feltűnő. Huszonöt éves voltam, amikor először lett egy sima kék farmerom, addig azt kifejezetten cikinek éreztem. Azt gondoltam, a világ legunalmasabb ruhadarabja. Aztán persze kiderül, hogy ha az ember a gyerekeivel rohangál az iskolába, sokkal egyszerűbb felkapni egy farmert meg egy pólót. Mostanra pár kék hajtincsem maradt csak, és erre is rá kellett készülnöm, hogy meglépjem.

 

Fotó: Sióréti Gábor