ZSINÓRPADLÁS melléklet – interjú

„Mint a színész, a szöveg vagy a zene”

Nagy Fruzsina jelmeztervező

Színház

Szamurájjelmez tojástartókból, babakocsivá alakuló menyasszonyi ruhák, szkafanderek, időjárás-jelentésnek öltözött meteorológus dicséri munkáját. A Soharóza előadásai nem divatbemutatók, hanem „catwalk-koncertek”, zenével, extrém outfitekkel és sok humorral. A Keleti blokk premierje után beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan lettél jelmeztervező, nagyon szerettél öltözködni már kislányként?

Nagy Fruzsina: Az biztos, hogy állandóan alkottam valamit már gyerekként is, sokszor az emberi testen, ami olyan, mint a vászon: jó alapanyag. A színház és a jelmeztervezés irányába csak a londoni főiskolán fordultam, ahová még textil- vagy divattervezői tervekkel jelentkeztem. A munkáim alapján a tanárok azonban úgy látták, színházi ember vagyok, bármihez nyúlok, az több lesz, mint egyszerű viselet. Amikor térképet kellett rajzolni, én megrajzoltam az étel útját a testben: a fejemre kötöztem a virslit és a krumplipürét, ami aztán levándorolt a hasamig. Egy barcelonai tanulmányút után, amikor könyvet kellett készíteni, én a város formáját megidéző palástot csináltam, amelyen ki lehetett nyitni a fiókokat, ahol ott lapultak a szöveggel teleírt lapok. Minden feladatot jelmezként valósítottam meg. A divatszakma a kötöttsége miatt nem volt vonzó számomra, hiszen ahhoz, hogy te diktáld a divatot, benne kell lenned a legjobb tízben, máskülönben csak követő lehetsz. Ahhoz meg, hogy felkerülj a tetejére, nagyon tehetségesnek kell lenned, és bennem sok kishitűség volt. Sokkal később tudtam csak kimondani, hogy tehetséges vagyok, mint azt kellett volna.

MN: Közel állt hozzád a színház?

NF: Nagyon. Az első nagy élményem az Übü király volt Zsámbéki Gábor rendezésében a Katonában. Akkor értettem meg, hogy a színház nem unalmas hely, ahová elrángatják az embert, ül a sötétben, és azt nézi, hogy a színészek úgy csinálnak, mintha.

MN: A műveidben a ruha nem státuszszimbólum, mint a divat­iparban, és nincs funkciója sem, mint a hétköznapokban. Megszűnik ruha lenni, inkább kiállítási tárgy.

NF: Tényleg nem érdekeltek soha a praktikus ruhák. Amikor végeztem az Iparművészeti Egyetemen, két osztálytársammal nyitottunk egy boltot, de hat hónap múlva csődbe mentünk. Senki sem vette a ruháinkat. Az én őrületeim közül csak kettőnek lett gazdája, azokat is külföldiek vették meg. Az egyikre emlékszem, véreres műszemgolyókat applikáltam rá.

MN: Extravagánsan öltözködtél?

NF: Igen. Tizenhárom évesen beszippantott a Depeche Mode-őrület, öt éven át csak feketében jártam. Aztán kimentem Londonba, az emberek öltözködését tekintve az maga volt a Kánaán. Elképesztő cuccokat bírtam felvenni, mert ott aztán senki nem szólt be semmiért. Bakancsot hordtam csipkével és palásttal, mindenféle ékszereket, kékre festettem a számat, vámpírrá váltam. Amikor fél évvel később Nottinghambe mentem, már a cyberpunk bűvkörébe kerültem, UV-reaktív tincseket raktam a hajamba, és olyan szórakozóhelyekre jártam, ahol tényleg látszott, mindenki egész héten arra gyúrt, hogy hogyan nézzen ki. Szóba sem jöhetett olyan ruha, amely nem feltűnő. Huszonöt éves voltam, amikor először lett egy sima kék farmerom, addig azt kifejezetten cikinek éreztem. Azt gondoltam, a világ legunalmasabb ruhadarabja. Aztán persze kiderül, hogy ha az ember a gyerekeivel rohangál az iskolába, sokkal egyszerűbb felkapni egy farmert meg egy pólót. Mostanra pár kék hajtincsem maradt csak, és erre is rá kellett készülnöm, hogy meglépjem.

 
Fotó: Sióréti Gábor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.