A cím csak részben szimbolikus, a három nemzedék útját szegélyezve valóságos házak épülnek: az apa vályogvetőként keresi kenyerét a paraszti társadalom peremén, a fia elveti ezt, hogy a szocializmusban téglagyári munkás legyen belőle, majd az ő fia generálkivitelezőként építi a saját cégét. A faluszéli cigánytelepről a szocreál panelház tizedik emeletére, majd onnan egy ridegen minimál vállalkozópalotába jutunk. Közben pedig minden lépésnyi előrejutásnak ára van. Az örökségül kapott életmódtól és értékrendtől való eltávolodás, az előző generáció értetlensége és idegenkedése, és a felzárkózás vagy felemelkedés illúziója mögött még mindig ott a levetkőzhetetlennek látszó különbözés.
A társulat színpadi nyelve expresszív. Megjelenik benne a sztereotip kiejtés, a hangosság, az élénk gesztikuláció, és ott vannak az átkozódások és a fogadkozások is. Az alakítások formavilága erősen realista; nonverbálisan is nagyon kifejező, egyértelmű arc- és gesztusjátékkal dolgozik. Expresszivitása mellett ugyanakkor nagyon energiatakarékos és frappánsan erőforrás-optimalizáló is egyben az az előadásmód. A színészi játék megteremti maga körül a teret, cuppog a sár, surrog a vasvilla, fröcsög a víz, recseg a gégemikrofon. Ennek megvan a humora, de gyönyörködtet és be is húz a plasztikussága, és az erejét az sem tompítja, hogy egyébként vannak hiperrealistán működő kellékek is, gurulnak, repednek az almák, szétpattannak a dióhéjak.
Humor a szerepmegosztásban is jelen van. Például amikor a négy színészre hirtelen öt szerep jut, és egyikük a jelenetben ide-oda ugrál két szerep között, az vicces, ugyanakkor megvan az a szépsége is, hogy a nagyapák játsszák a későbbi unokákat. Kifejezetten érzelmes és érzékeny a játékmód, és ebben nem is törekszik külön mértéktartásra: a szerelmesek között villámcsapásnyi a kapcsolódás, a családtagok közötti közelségek és ellentétek egyaránt nagy amplitúdókkal válnak láthatóvá, a becsvágy pedig szinte népmesei, túlzó próbatételeket követel. A megjelenített érzelmi intenzitás azonban egy pillanatra sem válik szirupossá vagy édelgővé, nem lesz giccs. Ez a néha egyenesen lírai, humorában pedig egyszer önfeledt és játékos, másszor fanyarul önironikus, magát egy pillanatra sem túl komolyan vevő alaphang adja a FüSzi előadásainak egyedi ízét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
