Életének 92. évében hétfőn elhunyt Géczy Dorottya Jászai Mari-díjas színművész. Lapunk 2016 nyarán készített interjút a színésszel. A most újraközölt beszélgetéssel emlékezünk rá.
Az állami támogatásra váró öt budapesti színház között van olyan, amelyiknek veszélybe kerülhet a működése is.
A Bartis Attila regényéből készült darab a súlyos témákat is könnyedebben tálalja, a nevetés és a látvány anélkül segít át minket a legrosszabbon, hogy a mélységeket eltakarná.
Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.
Szotyiztak volna az ókori görögök? Ha igen, akkor lehet, hogy tangóztak is. Ha történeti hűségre nem is, a mű újító szándékú interpretálására annál inkább törekedett a Maladype Színházban Jaruszek Zsuzsanna és Társulata.
Az idősebb Vidnyánszky is eljött – megnézni a fiát –, és még félmaréknyi prominens személyiség, hogy Ascher Tamás rendezésében megcsodálja a katonát, aki eladja hegedűjét, szerelmét a vagyonért, dicsőségért, hatalomért.
Gothár Péter nem rendezett 2019 óta. (A TÁP Színház keretei között Takács Katalinnal és Znamenák Istvánnal színre vitte ugyan Beckett Elesettek című darabját, de azt még nem mutatták be.) Most Novák János invitálásának tett eleget. Dolgozott már korábban is a Kolibriben, 2005-ben a Darvasi László-féle Trapitit mutatta itt be. Érdekes, „mi lett volna, ha” kérdés, hogy amennyiben nem kerül körön kívülre, vajon akkor is megcsinálja-e az Ózt. Mindenesetre akár megfontoltnak és jól eltervezettnek is gondolható ez a visszatérés, hiszen e klasszikus, gyerekeknek szóló darabbal Gothár anélkül emlékezteti nézőit rendezői kvalitásaira, hogy különösebb felhajtást csinálna maga körül.
„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.
Zsótér Sándor negyedik alkalommal állítja színpadra a darabot – legutóbb 2012-ben tette ezt a Radnótiban. Az az előadás egyfajta kortalan érzéki utazássá formálta Bertolt Brecht drámáját. Most a decemberi olvasópróbák kezdetekor bevallotta, hogy komoly teherként nehezedik rá a szomszédunkban zajló háború, hiszen a színházaktól elvárják, hogy állást foglaljanak aktuálpolitikai kérdésekben, de szerinte ez a szöveg jóval absztraktabb üzenetet kínál a háború természetéről és a benne élőkről. Az előadás végül reagál az orosz agresszióra, bár csupán vizuális gesztusok formájában.
