ZSINÓRPADLÁS – A Zöld Szamár rövid tündöklése

„Mintha nem értették volna”

Színház

Az 1920-as években a kísérleti színház ismeretlen fogalom volt Magyarországon. Ezen próbált változtatni néhány lelkes művész, de még csak ki sem fütyülték őket.

„A Csengery uccai Művész Szinpadon a közeljövőben Zöld Szamár Szinház néven új vállalkozás nyitja meg kapuit. Az új vállalkozás, mint a neve is elárulja, karrikatúrája akar lenni a Kék Madár-kabarénak” – írta 1925. március 17-én Az Est. A hírből az is kiderül, hogy az új színház a „legszélsőségesebb expresszionizmust” tűzte zászlajára, ám érdekesebbnek tűnt, hogy a produkció az akkoriban nagy feltűnést keltő, az avantgárdot kommercializáló orosz Kék Madár kabaréval állította szembe magát.

Népi együttes

Az új „vállalkozás” felelőseinek neve nem a rivalda világából lehetett ismerős Az Est olvasói számára. Palasovszky Ödön, Hevesy Iván és Bortnyik Sándor inkább a politikai rendőrség körében voltak ismertek – leginkább úgy, mint kommunistagyanús elemek. A festő-grafikus Bortnyik, Kassák Lajos Ma című lapjának egykori munkatársa ekkoriban térhetett csak vissza Németországból, ahová a Tanácsköztársaság leverése után menekült. Az egyik első magyar fotó- és filmesztéta, Hevesy Iván korábban Babits Mihály tanítványa volt, de aztán ő is Kassák mellett kötött ki.

A produkció motorja azonban a náluk hét évvel fiatalabb, 25 éves Palasovszky Ödön volt, aki egyszerre volt költő és színész, énekes és mozdulatművész. De legfőképp tanító, aki a munkások felvilágosítását tartotta a jövő zálogának. 1922-ben Hevesy Ivánnal közösen fogalmazták meg és adták ki az Új művészetet! című manifesztumot – a leszámolás jegyében. „Le a művésszel, mert eladta magát. Le a csendélettel. Le a dekorációval. Le a széplelkek macskazenéjével. Le a hedonizmus cifra penészvirágával. Áhitatos nagy művészetet a millióknak” – írták, a baj csak az volt, hogy Palasovszky munkásságát a húszas évek elején az olyan avantgárd művészeti törekvések és gesztusok jellemezték, amelyekkel a munkások nem tudtak mit kezdeni. „Persze színészi játékomat is sokan vitatták. Talán, mert a szokványtól eltértem. Vagy, mert inkább törekedtem természetességre és egyszerűségre. Igehirdetőnek is éreztem magam a színpadon, nem csak színésznek” – nyilatkozta játékstílusáról, amelyet a közönség a Zöld Szamár megalakulása előtt elsősorban a szocdem Munkások Irodalmi és Művészeti Országos Szövetségének munkásotthonokban előadott produkcióiból ismerhetett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.