Az újonnan megválasztott leendő fesztiváligazgató, a spanyol Tiago Rodrigues Cseresznyéskertje (La Cerisaie) nyitotta az előadások sorát a Pápai palotában. Csehov utolsó darabja a múlt romjai között próbálja megérteni a jövőt.
Isabelle Huppert Ranyevszkaja Ljubov Andrejevnája védőangyalként vezeti a többszólamú művet. A rendezés érzékenysége a szavak mögé vezet, noha André Markowicz és Françoise Morvan (a rendezővel közös) újrafordítása a darab újabb rétegeit is felszínre hozza, a figurák egyéni jövővízióját táplálva. Megkapó zenés nyitójelent kíséri a Cseresznyéskertbe hazaérkezőket, ahol mindenki szóló éneklésbe kezd, mintegy megelőlegezve az elkerülhetetlen változást. A múlt, a Cseresznyéskert már nem látható, csak a Pápai palota régről ottfelejtett több mint száz széke marad előttünk, hogy az idő előrehaladtával előbb máglyaként tornyosulva, majd a színpad szélére száműzve azok is eltűnjenek. Az új világot megtestesítő, lángoló Lopahin kezei között pusztul el a Cseresznyéskert és Ljubov arisztokrata háza. Az afroamerikai Adama Diop (Lopahin) a muzsikok jövőbe vágtató leszármazottját alakítja. Miközben Ranyevszkaja a már nem létező pénzét költi, Lopahin vagyont ígérő dácsákat vizionál. Ranyevszkaja undorodik a közönségességtől: inkább elveszíti mindenét, mintsem fogadást kössön a jövőre. Akaratán kívül válik tragikus hősnővé, egyfajta boldog pesszimizmusban könnyedén hagyja magát elmerülni és él tovább, mintha mi sem történt volna, a semmibe úszó fehér ködben.
Szembeállítva e képi világgal, egy fekete színész interpretációjában képtelenség nem felidézni a rabszolgatartást, de a meghatározó mégis sokkal inkább a muzsikok dühödt unokájának figurája marad. Mint az is, hogy egy afroamerikai színésznő (Océane Caïraty) játssza Várját, Ranyevszkaja lányát, az illúzió szerves részévé válik. Eltávolodva a realitástól anya és lánya összeforr egy ház valamikori emlékeiben. Tiago Rodrigues multinacionális és sokszínű szereplőgárdája esszenciálisan mutatja meg a szereplők egymás közötti kapcsolatát. A múltat eltörlő jövő csehovi kísértete szövi át a rendező rétegzett előadását.
Ők jól szórakoznak
Olivier Py fesztiválprogramját látva mindeképp leszögezhető:
a nemek közötti egyenlőség, mint főtéma önmagában nem biztosítja a minőséget,
ahogy a nagyköltségvetésű produkciók vagy a filmes eszközök használata sem. Caroline Guiela Nguyen Fraternité (Testvériség) sci-fi előadása például édeskés meseként beszél szeretteink elvesztéséről és annak a világra gyakorolt hatásáról. A rendezőnő a szociális intézetekben nyert tapasztalatokból inspirálódott. A rendezés egyik síkján a tudományos-fantasztikus világ gépei eltörlik - hogy az univerzum megkönnyebbülhessen -, a szeretteikről az emlékeiket, miközben mindezt filozofikus elbeszélés kíséri. A rendezőnő két és fél órán keresztül - profi és amatőr, francia, belga, vietnami, arab és indiai színészekkel - magyarázza el, hogy egymás megsegítése elegendő, hogy minden jóra fordul és az emberi szenvedés alább hagy. Ennyi erővel elküldhetné a nézőket egy szociális otthonba is.
Anne-Cécile Vandalem Kingdomja (Birodalom ), Jancsi és Juliska túlélő verziója sajnos a Fraternitéhez hasonlóan unalmas történetmeséléssé silányul. Egy, a szibériai szteppékre érkező újságíró nélkülözhetetlen kameráján keresztül követhetjük nyomon egy önellátó család erdei életét. A nagyapát alakító aggastyán előadásában a színházi szöveg, akár csak a színházi jelenlét, kiüresedik. Egy családtörténet csipetnyi sámánizmussal, angyali szőke gyerekekkel és két kutyával - ők láthatóan jól szórakoznak. Soha ehhez hasonló egykedvűség nem mérgezte még meg a Saint-Joseph iskola udvarának levegőjét, kacsalábon forgó tajga képében.
Sokan már a világvégét várták, de a legrosszabb csak ekkor következett be, a brazil Christiane Jatahy Entre chien et loup ( Kutyák és farkasok között ) rémálmával. Lars von Trier mesteri Dogville-jének halovány adaptációja nem csak a perspektívát képtelen kitágítani, de tönkreteszi a darab dramaturgiai ívét is. Ebben a ledarált adaptációban minden hamis. A darabbeli szereplők újrajátszák a filmet, csak ők épp egy fiatal brazil menekültet fogadnak maguk közé. Sajnos a dramaturgia teljes hiánya és a színpadi káosz tönkretesz minden kísérletet a tükrözésre, így csak a tétován lézengő színészek maradnak. Sem a színházi idő, sem a színészek jelenléte, sem a színpadi kamerafelvételek időbeni eltolása nem ad semmit az előadáshoz.
A kitoloncolás és a felsőbbrendűség mechanizmusának összevisszasága uralja az előadást, ennél már csak az erőszakoló, kukkolós jelentek kínosabbak.
Értjük, hogy Christiane Jatahy gyűlöli Bolsonarot, és azt is, hogy a kirekesztésről beszélve pontosan az egyéni szerepvállalásra hívja fel a figyelmet. De az Entre chien et loup nem jut el sehova és Trier mesterművét korcs tükörképpé aljasítja.
Felszentelt dramaturgia
Szerencsére átszellemült alkotókból és megérintő előadásokból sincs hiány a fesztiválon. A pár éve Avignonban befutó spanyol Angélica Liddellt imádat és rémület övezi. Liddell mint performer és író minden este 1000 néző előtt fejezi ki megvetését a laikus és materialista Franciaországgal szemben és agitál egy teokrácia létrejöttéért. Megtorolja a transzcendencia iránti közönyt és nevetségessé teszi a laikus gondolkodást. Reményvesztetten, szerelem nélkül a halál és szenvedés szerelmeseként Liddell új, felszentelt dramaturgiát hoz létre. A katolicizmus és a bikaviadal mámorában, Liebestod - El olor a sangre no se me quita de los ojos, Juan Belmonte, Histoire du théâtre III (A vér szaga mindig látható számomra , Színháztörténet III. ) című előadása az életének önkezével véget vető andalúziai torreádorra, Juan Belmonte-ra valamint Wagnerre utal, akik hozzá hasonlóan a halál elkötelezettjei. A performansz során feláldozza magát a színpadon, hogy végül áldozati ostyaként a nemi szervébe mártott kenyérdarabot lenyelje.
Egymást követik a hátborzongató szépségű, megkapó, provokáló és/vagy egyedülálló képek és jelenetek, az előadást egyfajta katartikus erő és művészi átszellemültség hatja át. A halál és szerelem himnuszaként hosszan velünk marad (anélkül, hogy voyeur-nek éreznénk magunkat) a megcsonkított, jobb láb- és kéz nélküli férfi test látványa, aki a kórházi ágyon fekvő, amputált testű, haldokló Rimbaud levelét mondja el. Mint ahogy felkavar a karjukon a csecsemőjükkel sétáló férfiak bejövetele is. Angélica Liddell, mélyen feldúlva a Charlie Hebdo elleni és a 2015. november 13-ai terrortámadások miatt, hamis szemérmesség nélkül ad hangot a halál iránti vonzalmáról és az élni akarás nehézségéről. És ami Liddell ócsárlóit illeti, legyen nekik mondva. Felkavaró, lényegbe vágó előadás.
Hasonlóan meghatározó Phia Ménard La Trilogie des Contes Immoraux - pour Europe (Erkölcstelen mesék trilógiája - Európáért) című darabja. Három, a színpadon megvalósuló, valós idejű építészeti performansz, három óra alatt. Ménard fizikai és intellektuális munkája formailag és szimbolikusan is erős. Az első részben egy punk harcos (a Thatcher-éra alatti punk mozgalomra utalva) óriás kartonokból, ragasztószalaggal, sok munkával építi az "Anya Házát". Harcol az anyaggal, emeli, forgatja, össze- és széthajtja, töri, formálja, hogy lábra állíthassa azt. Mindezt magát az alkotást foszlányokig romboló égszakadás képe zárja. A szélsőséges szegénység metaforája. És minden egyéb kirekesztésé is. A mai Európa Panteonja márvány helyett kartonpapírból épül, és az így megszülető város saját démonjai prédájává válik - az elemek kiszolgáltatottjává.
A trilógia második részében rabszolga akrobaták teljesítik egy diktátornő parancsait, hogy felépítsék - az "Anya Templomának" romjain - a fallikus, tölcsérszerű tornyot. Engedelmesség és uralkodás kettőse járja át az "Apa Templomát" abban a patriarchális társadalomban, ahol a fehér ember dominál. A nő, a gyarmatosított népek, a gyerek, a gyengék felett. Végül lezárásként, a harmadik rész, a "Tiltott Találkozás" apokaliptikus, sámánista jelenete megénekli a világvégét. Káprázatos.
Emma Dante visszatérve a milánói Piccolo Teatrohoz, Avignonba a Pupo di Zucchero mellett az isteni Misericordiaval (Kegyelem) érkezik. Ez utóbbi csodálatos óda az anyasághoz és a női léthez, formailag tökéletes és szívszorítóan érzékeny. Három szicíliai madonna-párka fáradhatatlanul kötöget nyomorúságos házukban, együtt nevelve - sok nélkülözésben és szeretetben - az autista, ugyanakkor az életörömtől megszállott fiút, Arturot, aki Lucia és az őt bántalmazó apa nászából született, majd az anya közvetlen halála után új szerető családra talál Anna, Nizza és Bettina, e három utcalány otthonában. Nappal civakodnak, éjjel elfáradt testükből élnek. Arturo növekszik és beragyogja közös életüket. Egy jeleneten át öltözik fel egyedül, bűbájos balettot lejtve a zoknikkal, nadrággal, inggel, hogy az ide-oda bicsakló bábból egy kis emberré változzon. A három anya háttérből sugárzó könyörületessége átjárja a teret, ahogy az egész rendezést is.
Az Arturót játszó Simone Zambelli alakítása lélegzetelállító. Ehhez csak szervesen kapcsolódik a három színésznő megrendítő játéka, ahogy a szicíliai dialektust bensőséges partitúraként élik meg, vagy ahogy felajánlják táncba forduló mozdulatokkal a testüket. Magasztos Misericordia.
Gyermekhalál
Mundruczó Kornél-Wéber Kata: Egy nő darabjai (Cząstki Kobiety) lengyel előadása (a 2018-as színházi darab megelőlegezi a 2020-as azonos című filmet) szintén erős darabja a felhozatalnak. A filmes vonal uralja a teljes első részt, a színpadon nehezen megvalósítható szülést és a csecsemő elvesztésének bemutatását. A kamera segítségével válik lehetségessé (és döbbenetessé) az idő és érzékelés kitágítása. Az anya, Maja drámáját követően a második rész hiperrealista díszletében a család tagjainak érzelmi utórezgései váltják egymást. A rendező kis ecsetvonásokkal rekonstruálja a jelen lévők egyéni traumafeldolgozását, a múltba merülést. Megszakítható-e az átörökítés? A gyermeki halál tabukérdésére Mundruczó a filmes és színházi eszközök hajszálpontos megválasztásával ad a filmnél - legalábbis számomra - megrázóbb választ.
Az előadások szeptembertől európai turnéra indulnak.
Köszönjük Gerzsenyi Beának a fordításban nyújtott segítséget.
(Címlapképünkön: a Misericordia című előadás egy jelenete. Fotó: Christophe Raynaud de Lage)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
