Magyar Narancs: Kiállásként, szolidaritásként is megéled a Faustot Schillinggel és Monori Lilivel a Katonában?
Székely B. Miklós: Elsősorban egy jelentős művészi tettnek tartom, hogy Schilling Árpád átgondolhatja a magyar értelmiség és a saját helyzetét Goethe Faustja kapcsán. Megható ajándék egy ilyen patinás társulathoz csatlakozni, ahol rengeteg kitűnő színész van.
MN: Lilivel egy színpadon játszani plusz hajtóerőt jelent?
SZBM: A véletlenen múlott. Árpi eredetileg őt hívta meg. Lili a szomszédom Kisorosziban, egy ideje külön élünk szolidáris szomszédságban. Amikor elvittem őt a Westendbe, láttam, hogy Árpinak felcsillan a szeme, jé, Monorinak van egy sofőrje, aki nemcsak vezet, hanem beszél is. Egy hét múlva felhívott azzal, hogy lenne-e kedvem egy pár mondatos szerephez. Nagyon megörültem, amúgy tudtam, hogy az ő generációja számára mitikus a Woyczek, azon nevelkedtek.
MN: A fausti kérdésekkel hogyan állsz?
SZBM: A humán értelmiségit látom benne, akit még foglalkoztat a makrokozmosz. Úgy értem, az emberi lét, nem csak a napi nyűgök. Szétolvasta már az agyát, de nem ért semmit.
MN: A mai magyar értelmiség haszontalanság- és feleslegesség-érzetét is belelátod?
SZBM: Igen, a független értelmiség tragédiáját. A mostani kor a Brezsnyev-korszakot juttatja eszembe, annak is egy hihetetlenül bunkó változatát. Minden, ami elhangzik, tahó és giccs. Mi, művészek ezt marhára érezzük. Nézd meg a Nemzeti Színházat, egy posztsztálini giccs!
MN: Az alternatív kultúra régi partizánja vagy. Látsz szellemi folyamatosságot az olyan mai alkotókkal, mint Schilling vagy Mundruczó?
SZBM: Műveletlen vagyok, nem járok színházba. Életemben először vagyok a Katonában. A hetvenes évek óta nem ismerem a színházi világot. Amikor elkezdtük Fodor Tamással, társadalmi tevékenységként csináltam. Forradalmár voltam a Stúdió K-ban, nem színész. 1977-ig nagyjából annak éreztem magam. Úgy képzeltem, azért van az előadás, hogy győzzünk, nem pedig a művészetért. A Woyzeck idején kezdett derengeni, hogy talán másról is szól.
MN: Milyennek képzelted azt a forradalmat, amit megnyertek?
SZBM: Abban biztos voltam, hogy sok jó csaj kell hozzá, és mindenki legyen fiatal. És hogy ne lássak rendőrt, ne halljak Kádárról, csak a művészettel kelljen foglalkozni. Buta önfeledtségben teltek a húszas éveim. Szerintem jó munkás voltam Tamásnál, nehézfejű, de szorgalmas, egy idő után tűzön-vízen át kitartottam.
MN: Ehhez képest milyennek látod Mundruczó színházát, ahol sokat dolgoztál?
SZBM: Kornélék nehéz terepen végeznek kimagasló munkát. Mindenféle hivatalos támogatás nélkül. Nagy dolog.
MN: És Schillinggel milyen együtt dolgozni?
SZBM: Gazdag lelkivilágú fiú. Meg vagyok lepődve, hányféle fénytörését adja a szövegeknek. Amikor egy megoldás felé tartva több hullámban megroggyanok, finoman, apró kis segítségekkel elmozdítja a dolgot a gazdagság felé.
| ||
MN: A Faust kétestés vállalás, ehhez képest a Szentkirályi Színházi Műhelyben hónapokig, évekig is elbabráltatok egy előadáson. A szabadság és a rendszeren kívüliség volt a védjegyetek.
SZBM: A nyolcvanas évek elején volt egy társadalmi töltete annak, hogy kivonulunk a pesti trendiből egy intimitásba, gondolatkörbe. A pályázatunkban is úgy szerepelt, ahogy azt Lili megfogalmazta: a színészet mint önálló formaművészet. Nincs rendező, író, használunk ugyan műveket, de nem tartjuk őket tiszteletben, nem interpretálunk. Molnár Gál Péter, aki sok évtizeden át minden előadásunkat megnézte, pontosan látta, hogy a férfi-nő kapcsolatban mentünk le mélyre. Nem ez volt a szándékunk, de ez valósult meg. A mi fiatalságunk, fiatal felnőttkorunk a börtönről szólt, amiben negyven évig éltünk. Ezért volt erős jelentése a Szentkirályinak a nézők számára, mert akármilyen anyaghoz nyúltunk, a koszos, pókhálós boltívek, a rácsos ablakok azt jelentették, hogy bemegyünk a börtönbe.
MN: Amikor a bérleti jogot elvették tőletek, már belül is vége lett a történetnek?
SZBM: A pályázati rendszerrel egyre nehezebbé vált a helyzetünk. Volt, hogy azt mondtuk májusban, majd ősszel folytatjuk. Nem írtunk le semmit, nem emlékeztünk semmire, ennek ellenére, ami négy hónap után megmaradt, abban volt valami. A nyolcvanas évek végén jött a Soros meg a többi pályázati lehetőség. És ott kezdődtek a nehézségek, be kellett tartani az időpontokat. Szép lassan öregedtünk, fogyott az erőnk. Mindig csak a bezártság volt, a gyereknevelés, az építkezések, és hogy ősszel újra szemben álltunk egymással. Már azzal viccelődtem, hogy olyanok vagyunk, mint a kommersz darab, a Jövőre veled ugyanitt.
MN: Miből éltetek meg?
SZBM: Rengeteget filmeztünk. A 2000-es évek közepétől újra megtalálták Lilit, de most megint leállt minden. Vajnának nem kell az én arcom, sikertörténetekre, nézőszámokra nem alkalmas. A fiatalok műfaja a film, ők járnak moziba.
MN: Több mint száz filmben szerepeltél Jancsótól Szabón át Makkig, mégis Tarr Bélával írtál filmtörténetet. Kezdettől evidens volt, hogy Tarr embere vagy?
SZBM: Először a vizsgafilmjébe hívott, a Macbethben vagyok látható egy pár mondatos szerepben. Emlékszem, amikor meghallotta a hangomat, ott történt valami. Utána keresett meg az Őszi almanachhoz. Abban a filmjében éreztem a legjobban magam, mert improvizáltunk, és a saját hangomon beszélhettem végig. És nem volt esőgép.
MN: Eredendően filmrendező akartál lenni, mégsem tettél annak érdekében, hogy az legyél.
SZBM: Igen, gyermekkori álom maradt. A színházi világ szeretete felülírta ezt a vágyamat. Így aztán megmaradt vágynak. Morzsolgatom.
MN: Az Orfeo csoport összművészeti kollektíva volt a 70-es évek elején, hosszas konfliktusban a hatalommal. Ha egy mai fiatalnak kellene elmagyaráznod, milyen volt az Orfeo, mivel kezdenéd?
SZBM: Társadalmi mozgalomnak, valamilyen nagyon fontos küldetésnek gondoltuk az Orfeót. Baloldaliak voltunk, akkoriban volt a baloldaliságnak egy reneszánsza…
MN: Otthonról is ezt hoztad magaddal?
SZBM: Proli vagyok, nem tanultam tovább. Még olyat se kaptam otthonról, mint a vallás. Nem vagyok keresztény, de tisztelem azokat, akiknek fontos ez a fajta lelkiség, a hit. A Bergman-filmek hatására kezdtem el ezen gondolkodni. Anyám nagyon becsülte a könyveket. Korán megkaptam tőle az Arany-balladákat, az Egri csillagokat.
MN: Mindenki Lacának becéz, holott a Lacza a vezetékneved.
SZBM: Lacza volt a névadó apám, Székely pedig az édesapám, aki kereskedő volt. A leszerelésem után megkerestem őt, kétszer találkoztunk, aztán meghalt, két héttel az első lányom születése előtt.
MN: Édesanyádhoz szoros kötelék fűz…
SZBM: Lányként szült engem, aztán megöregedve egy idősek otthonában tébolygott. Egyértelmű volt, hogy magamhoz veszem. Anyám remek színész, Lili szerint tőle tanultam mindent. Soha nem panaszkodik, nem beszél a problémáiról. Igaz, nem is megy mélyre, mindig csak csilingel az aktuális alakításaiban. Vagy ez is csak egy trükkje. Kiismerhetetlen. Nehéz időket élt túl. Horthy-korszak, háború, Rákosi. Nagyon szegények voltak, szinte lumpenek, a tüdőbajos papával, aki a sámlin ült, és vért köpött. Horror gyerekkora volt. Amikor teherbe esett, sem az anyja, sem a nővére nem akarta, hogy megtartsa a gyereket. Székely adott neki pénzt, hogy vetesse el, de ő megmakacsolta magát. Úgyhogy itt vagyok.
MN: Voltál újságkihordó, nyomdai, hajógyári, metróépítő munkás, színházi díszletező, határőr. A véletlenek játéka sodort a színészet felé.
SZBM: Nagyon sokat köszönhetek Fodor Tamásnak, apapótlékot jelentett nekem. Azt is neki köszönhetem, hogy meg tudtam maradni a színházban, és nem lettem egy kis piálós. Az Orfeo kiterjedt mozgalom volt bábcsoporttal, fotószakkörrel, színházzal, zenekarral. Én akkoriban fotóztam, és egy fotós srác révén tudtam meg, hogy Fodor keres valakit Lukáts Andor helyett, aki Kaposvárra ment.
MN: Gaál Erzsivel is ott ismerkedtél meg…
SZBM: Amikor odamentem 1972-ben, rögtön belezúgtam. Tíz évig tartott a kapcsolatunk, abból négy évig éltünk együtt. Frontális ütközés volt, kikerülhetetlen.
MN: A Woyzeckkel beletaláltatok a korszellembe, azzal születtél meg színészileg…
SZBM: Ma is egy rejtély számomra, miért szólt akkorát. A militarista hatalom hogyan darálja be egy kisember legszemélyesebb létét, a szerelmét. Talán azért, mert a jelenlétemnek adott egy hátországot, hogy évek óta volt szerelmi életem Gaállal, amit ott nyilvánosan felvállalhattam. Ahogy ránéztem, abban benne volt ez a titok, amiről a társulat és a férje is tudott. Az akkori idők nagy színházi felfedezése volt a „kapcsolatban lét” valósága. Nem jelezve, akár tehetséges eszközökkel, hanem tényleg. Ez volt benne a dinamit. Ahogyan egymásra néztünk, szavak nélkül.
MN: Monori Lilivel Kézdi-Kovács Visszaesők című filmje hozott össze.
SZBM: Mindketten menekültünk a színháztól. Az első anyag, a Műtét eredetileg forgatókönyv volt, azt éreztem, annyira absztrakt, hogy a forgatás előtt próbaigényes. Ezért béreltük ki a Szentkirályi pincét a leendő film helyszíneként.
MN: Mi vezetett a váláshoz több mint harminc év után?
SZBM: Huszonöt évig színházat csináltunk a Szentkirályi pincében, felneveltünk két remek gyermeket, felépítettünk két házat félig, és iszonyatosan kizsákmányoltuk magunkat. Elkövetkezett a kifáradásnak egy olyan pillanata, amikor a társas létünk gyengült. Egy évre elköltöztem otthonról, majd visszaköltöztem a nyolcvannyolc éves édesanyámmal.
MN: Min dolgoztok mostanában Lilivel?
SZBM: A Gulagon született gyerekekről gyűjtünk anyagot egy nagyon érdekes novella alapján. 1919-ben kilencmillió apátlan, anyátlan, antiszociális gyerek kóválygott a Szovjetunióban. Akkoriban, még a sztálinizmus előtti időkben átvették a Dalton-módszert az amerikaiaktól, kivitték ezeket a gyerekeket a természetbe dolgozni, hogy együtt maradjanak, és rájöjjenek: a lét összekényszeríti őket. Egy ilyen csoport felszámolásáról szól a novella, ami azzal fejeződik be, hogy be kell menniük az intézetbe.
MN: Milyen áthallások foglalkoztatnak ebben a történetben?
SZBM: Most ott érzem az áthallást, de ez változhat, hogy akkor is a nagyon vadul hívőket keresték, és aki nem hitt, azt irtották. De ott még, azokban a „zsenge” években vissza lehetett beszélni. Lehetett pofázni, nem volt automatikus a tarkólövés. Mint itt most a mi zsenge… nem tudom a nevét, minkben. De aki nem áll be a sorba, nem vonzódik a párthoz, az el fog pusztulni. Azért reméljük, hogy nem így lesz!
