Interjú

„Nem lenne szerencsés pofáznom” - Tasnádi Bence színész

Színház

Négy éve lett a Katona József Színház állandó tagja, 2013-ban elnyerte a legígéretesebb pályakezdőnek járó díjat, Az Olaszliszkaiban nyújtott teljesítményéért pedig az idei POSZT zsűrije mellett a Színikritikusok Céhe is őt ítélte a legjobb férfi mellékszereplőnek. Most megy a tévébe.

Magyar Narancs: Észrevetted, hogy még a kisebb szerepeid, például a Fényevők vagy Az Olaszliszkai után is különösen hangosan tapsolnak neked?

Tasnádi Bence: Nem, kifejezetten meglep, amit mondasz. A Fény­­evőkben összesen háromszor két percet töltöttem a színpadon, ezért igyekeztem abból kihozni a maximumot, és talán kicsit huncutabb módon álltam a figura megformálásához. Az Olaszliszkainál pedig a szerep sajátossága miatt később tűnök fel a színen, és kevesebbet is vagyok ott, mint, mondjuk, a kar, ami végigdolgozza az előadást, de olyan központi alakja vagyok a történetnek, ami indokolttá teheti ezt a felerősödő tapsot. Máté Gábor (a Katona igazgatója – a szerk.) egyszer azt mondta nekem, hogy engem szeretnek a nézők, mégis kifejezetten aggódom, hogy sikerül-e a kegyeikbe férkőznöm. Ennek köszönhető, hogy minden energiámmal azon vagyok, hogy a szerepmegformálásban következetes és pontos legyek. Nem tudok semmit fél vállról venni, fontos, hogy azzal az érzéssel távozzak a színházból, hogy aznap este mindent megtettem a hitelességért.

MN: Korábbi megnyilatkozásaidból úgy tűnik, mintha neked természetes lenne, hogy elsőre felvettek a színművészetire, majd a Vígszínháznál voltál gyakorlaton, később pedig a Katonába hívtak át.

false

 

Fotó: Németh Dániel

TB: Igen, bizonyos értelemben nekem ez természetes, mert ha nem vettek volna fel elsőre, akkor nem próbálkoztam volna többször. Nem dacból, hanem kedvetlenségből. Nem akarnék olyan helyen lenni, ahonnan már egyszer elutasítottak, értek a nemből. A Vígszínházban töltött gyakorlatom alatt azonban elbizonytalanodtam. Azt éreztem, hogy ha színésznek lenni azt jelenti, amit a Vígben, akkor én nem akarok ezzel többet foglalkozni.

MN: Mi volt a baj?

TB: Új közegben nehezen nyílok meg, és ezen nem segít, ha noszogatnak. Más embert akartak faragni belőlem, aki ugyan helytáll a Vígszínház színpadán, de közben beáldozza a saját értékrendjét. Sajnos nem éreztem elég erőt és felhatalmazást, hogy kiálljak magamért. Végül Máté Gábor negyedév végén áthívott a Katonába, ahol sikerült megnyugodnom.

MN: Magadtól nem is akartál más színháznál próbálkozni?

TB: Nem, ez nekem alkatilag nem menne. Vegyenek engem észre! Nem tudom elképelni azt a szituációt, hogy odamenjek egy rendezőhöz megkérdezni, nem szeretne-e velem együtt dolgozni.

MN: Pedig most sikeresen vettél részt a Korhatáros szerelem című, új magyar sorozat szerepválogatásán, ahol egy 39 éves, háromgyerekes anya (Kovács Patrícia) 15 évvel fiatalabb partnerét alakítod. Egyesek szerint ez a fajta viszony kibeszélendő tabutéma ma Magyarországon.

TB: Nem gondolom annak, viszont biztos, hogy sok konfliktushelyzetet teremthet az ilyen kapcsolat. Például az, hogy pótapának kell lenni egy olyan életkorban, amikor ezt még egyáltalán nem érzi az ember.

MN: Nem félsz a tévével járó nagyobb ismertségtől?

TB: Nem tudom, mert egyrészt vágyom a nagyobb népszerűségre, ugyanakkor lehet, hogy az, amit én képviselek, nem lehet ennél népszerűbb. Lett volna lehetőségem részt venni olyan műsorokban, amelyek inkább a bulvár felé kacsingatnak, de mindig nemet mondtam, mert én nagyon fázom ettől az élménytől. Félek, hogy valami bélyeg rám kerül. De a Katona társulatában több olyan kolléga van, aki nagyon ügyesen lavírozik a két világ között, és ez kicsit megnyugtat.

MN: A színház mellett van egy tízéves zenekarod is, az Ed Is On. Egyszer úgy nyilatkoztál, hogy titeket kezdettől fogva kivetett magából a szentendrei underground közeg. Hol csúsztatok el?

false

 

Fotó: Németh Dániel

TB: Ott, hogy én rettentően gagyi szövegeket írtam, plusz semmiféle művészi elhivatottságunk nem volt, mindössze mesterkélten tetszelegtünk a színpadon. Bájologtunk, nyávogtunk, és rossz zenét játszottunk rosszul.

MN: Azóta komolyabban zenéltek, Jordán Adél is vokálozott nektek egy időben, viszont úgy tűnik, hogy ezt a mesterkéltséget nem sikerült elhagyni.

TB: Igen, tudom. Máshogy viselkedek a zenei színpadon, mint a színházban. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egy nagyszínházban pallérozott színészt betesznek egy stúdiószínpadra, aki ott biztosan hangosabb lesz az indokoltnál. Az, hogy én színész vagyok, zenészként nem biztos, hogy előny, mert túl teátrális lesz az előadásmódom. Bizonyos dalokat elég lenne elénekelni, nem pedig a szöveget eljátszani. A mesterkéltségnek ez lehet az egyik oka, a másik pedig a stressz. Rendkívül izgulok a zenei színpadon, mert szeretem, ha minden előre ki van találva, és tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Ez persze színházban kifejezetten előny, koncerten azonban görcsösnek hathat ez a fajta figyelmem. Egyébként nem gondolom magam zenésznek, és sokszor van olyan közönségünk, amely előtt szégyellem, hogy hangszer van a kezemben.

MN: Hangoztatod, hogy te nem szeretnél elmenni Magyarországról, közben nemrég írtál egy dalt, amelyben bírálod a jelenlegi politikai rendszert. Neked miért jó itthon?

TB: Ezt a dalt nem belpolitikai felhanggal írtam, noha kétségtelenül kerültek bele aktuális utalások. Volt egy évadom, amikor a Marat/Sade, a Kurázsi mama és gyermekei, illetve a Faust eléggé lehoztak az életről, és a Zene se szól című számban az emberekről alkotott negatív víziómat fogalmaztam meg. Nekem egyébként azért jó itthon, mert a munkám eléggé nyelvhez kötött. Míg más szakmákban elegendő, ha az ember megérteti magát egy idegen nyelven, addig én évekig játszhatnám a migránst a színpadon, mert nem tudnám teljes mértékben levetkőzni az akcentusomat. Noha vannak különböző nyelvvizsgáim, elveszettnek érezném magam idegen nyelvterületen. Nagyon szeretek magyarul beszélni, gondolkodni, fantáziálni. Ugyan kezdem felfogni, hogy bármi megtörténhet ebben az országban, de azt érzem, hogy amíg világjobbító szándékkal, érdemeim szerint dolgozni hagynak, addig nem lenne szerencsés pofáznom.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.