Magyar Narancs: Hogy kezdődött a történetetek Kálmánchelyi Zoltánnal és Végh Zsolttal, állandó filmes alkotótársaiddal?
Stefanovics Angéla: Akkoriban még középiskolába jártam. Az egész úgy indult, hogy Zoli és Zsolt, akik régóta barátok voltak, be akartak jutni a Diákszigetre - akkor még így hívták -, de nem volt pénzük a jegyre. Amikor felszabadult egy hely a moziprogramban, elkezdtek ott dolgozni, ott csinálták az első Pesti meséket. Ebbe kapcsolódtam be én is, aztán már együtt készítettük a filmeket. Ennek több mint 15 éve. Zoli most Szombathelyen színész, Zsolt egy reklámcég vezetésében vállalt nagyobb szerepet, vele gyakran találkozom, és gondolkodunk is új projekteken.
MN: Hogy alakult ki a minden filmetekre jellemző sajátos humor?
SA: Ez nem alakulás kérdése, ezek mi vagyunk - így jár az agyunk. Infantilis a gondolkodásmódunk, ezzel együtt mindig komoly témákhoz nyúlunk. Vegyítjük a kettőt. A filmjeinkben hétköznapi figurák szerepelnek, a maguk esendőségének humorával és drámaiságával együtt, és persze némi helyzetkomikummal. Téma pedig abból lesz, ami éppen foglalkoztat minket.
MN: Nem volt furcsa ilyen háttérrel, amikor egyszer csak elkezdtél "komoly" szerepeket játszani?
Fotó: Németh Dániel
SA: Egyáltalán nem. Dráma tagozatos gimibe jártam, és az egyetemmel párhuzamban dolgoztam a fiúkkal. Inkább segítette egymást ez a kettő. A fiúk is színházból jöttek, mindhárman színészkedtünk, Zsolt akkor Kaposváron, Zoli pedig az Új Színházban játszott, így a magunkénak éreztük ezt a nyelvet. De valójában a komoly, drámai szerepek és azok az agymenések, amiket hárman összeraktunk, nem állnak olyan távol egymástól. A humor és a dráma is akkor értékes igazán, akkor tud valós jelentősége lenni, ha mélysége van, ha az életben gyökerezik. Önmagában a viccesség csak egy felületes dolog. Én nem is tartom magamat vicces embernek, valójában inkább vagyok depresszióra hajlamos. De azt hiszem, ezt jól leplezem.
MN: Kívülről nézve a kísérleti filmek miatt különösnek tűnt, hogy a Kamaraszínházban játszottál, amire nem volt igazán jellemző a kísérletezés.
SA: Ez nem igaz. Volt ott sok rossz előadás, nagyon sok jó előadás és sok kísérletezés is; egy csomó minden kifejezetten nem volt "kőszínházias". Jó próbálkozás volt például Sopsits Árpád Bűn és bűnhődése, amit közösen hozott össze a társulattal, de Ruszt József is teret kapott a maga eszköztelen színházával, és Alföldi is ott kezdett. Ezek nem rizsporos, kosztümös előadások voltak. Ilyenekre az utóbbi időben már nem is lett volna pénz. Több előadásban visszaköszönt ugyanaz a bútor, jelmez, díszletfal, ha éppen nem fekete függöny volt a díszlet. Azon viccelődtünk, hogy ha valaki egy héten belül háromszor jön hozzánk, azt hiheti, ugyanazt a előadást látja.
MN: Mire te oda szerződtél, a színház "nagy korszaka" mintha már lecsengett volna.
SA: A vége körül érkeztem. Tíz évet töltöttem el ott, ezalatt nagyon sok jó dolog történt velem, és sok olyasmi is, amire nem szívesen emlékszem vissza. De ha visszatekintek, nem bánom azt az évtizedet. Valahogy attól, hogy a periférián volt a színház, hogy nem nagyon járt oda a szakma - ami részben érthető is volt -, az ember úgy érezte, hogy nincs állandó megfelelési kényszer, és nyugodtan lehet dolgozni - mint egy vidéki színházban. Sok jó színész is volt ott, akiről megfeledkezett a szakma, vagy akivel elbánt a sors, és sokan innen indultak el: én egyfajta keltetőnek is éreztem a Kamarát. Végül is így tanultam meg a szakmát, és arra is ott jöttem rá, hogy ezen a pályán a tehetség nem biztos, hogy elég az életben maradáshoz.
MN: Részben jogos, hogy nem járt oda a szakma - ezt hogy érted?
SA: Sok olyan előadás volt, ami tényleg rossz volt, érthető, hogy ezekre nem jöttek. Egy idő után viszont már azért volt így, mert elhíresült, hogy ez rossz színház, és eleve nem nézték meg az előadásokat.
MN: Neked volt olyan pont, amikor eszedbe jutott, hogy kirepülnél ebből a keltetőből?
SA: Igen, szerettem volna már kicsit körülnézni másfelé. Pintér Béláékat régóta ismertem, és nagyon örültem, amikor Béla hívott a Kaisers TV-ba; ekkor mondtam Szűcs Miklósnak (a Budapesti Kamaraszínház volt igazgatójának - a szerk.), hogy most van egy lehetőségem, úgyhogy elmennék szabadúszónak. Erre azt felelte, hogy maradjak még egy évadot, elenged, alkalmazkodik hozzám, és ha még utána is úgy látom jónak, menjek. Még abban az évadban bejött egy munka az Örkényben, Ascher Tamás hívott a Peer Gyntbe, és Miklós oda is kiadott - mint mindenkit, akinek volt bármilyen munkája, mert akkor már láttuk, hogy itt a vég. Szerencsésen alakult az előző évad, most úgy tűnik, hogy ezt az évet ki tudom húzni szabadúszóként. Kárpáti Péternél is játszom egy darabban, A pitbull cselekedeteiben, amivel tavaly voltunk Párizsban.
MN: De azért nem rózsás a helyzet, hiszen Pintér Béláról is tudható, hogy nem tudott próbapénzt adni nektek, és két bemutató helyett pénzhiány miatt csak egyet tud létrehozni.
SA: Nem rózsás a helyzet, de legalább azt csinálhatom, amit szeretek. Pénzt meg eddig se nagyon kaptam.
MN: Milyen volt a Kamara közönsége? Úgy fogadták az előadásaitokat, ahogyan szerettétek volna?
SA: Nem nagyon beszélgettem velük. Nyilván voltak előadások, amelyek jobban mentek, és voltak, amelyek kevésbé. Volt, hogy valamit nagyon rossznak éreztem, és mégis vette a közönség - az fájdalmas volt. Hogy ha ez nem jó, akkor meg miért tetszik nekik? Azt éreztem, hogy valahol megbicsaklik a dolog.
MN: Mondtad, hogy megfordultak a színházban jobb rendezők és kevésbé jók...
SA: Meg nem rendezők, akik az utcáról sétáltak be, de pénzt hoztak. Ez is előfordult.
MN: Mit tudsz tenni, ha nem jó a rendező? Magyarországon nem szokás szerepet visszaadni.
SA: Én sem szoktam. Túl kell élni. Sokszor volt, hogy nehéz volt este kimenni a színpadra. Viszont az ilyesmiből sokat lehet tanulni: kimenni mindenképpen ki kell, és a megadott paraméterekből kell úgy összefércelni a nadrágot, hogy hordható legyen.
MN: Hogyan hatott az ilyesmi a színházon belüli közösségre?
SA: A jó munka épít, a rossz pedig rombol. Sok nehéz pillanatot vészeltünk át együtt, ami azért össze is kovácsolt bennünket. Egyszer tájelőadásra mentünk valahova, és egy benzinkúti pihenőnél találkoztunk egy másik színházi csapattal, ahol közülünk is volt valaki. Mindenki a nyakába borult. Az ottaniak meg értetlenül néztek egymásra, nem értették ezt a nagy örömet és szeretetet, amivel a társunk felé fordultunk. Azt hiszem, számíthattunk egymásra. A legrosszabb élményem az utolsó próbafolyamat volt. Háy János Vasárnapi ebéd című darabját próbáltuk. Hónapok óta nem kaptunk fizetést, mindenki rosszkedvű volt és ingerült. Éreztük, hogy a bemutató lesz egyben az utolsó előadás is. Amikor kijöttem a színpadról, zokogógörcsöt kaptam. Azt hiszem, akkor zárult le bennem ez a tíz év.
MN: Igazságtalannak érezted, hogy pont a ti társulatotoknak kell megszűnnie?
SA: Nem éreztem igazságosnak vagy igazságtalannak, tényként fogtam fel. Nem volt bennem olyan érzés, hogy nem zárhatnak be minket. Sajnos.
MN: Tíz ott töltött év után hogyan érint, ha azt hallod valakitől, hogy nem is kár a Kamaraszínházért?
SA: Attól függ, ki mondja. Ha olyan, aki be se tette oda a lábát, attól nehezen fogadom el. De ha olyan valaki mondja ezt, akivel együtt toltuk le azt a tíz évet, akkor tudom, miről beszél. Amögött keserűség és fájdalom van.
MN: Amikor a Pesti Színházban, az Örkényben vagy Pintér Bélánál játszottál, érezted úgy, hogy máshogy tekint rád a szakma?
SA: Mert feketeseggű voltam? Nem.
MN: Pont fordítva értem: nem vettek ezeken a helyeken jobban észre?
SA: Amikor bekerültem ezekbe az előadásokba, éreztem, hogy jobban szem előtt vagyok. Azt, hogy megkaptam a Színikritikusok Díját, ennek is köszönhetem.
MN: Szabadúszóként mit tudsz tenni, hogy legyen munkád? Tudod ezt egyáltalán befolyásolni?
SA: Ilyenkor el lehet kezdeni házalni, amire most szerencsére nem volt szükségem, és ennek örülök is, mert nagyon megalázó tud lenni. Pláne, hogy az ember ilyenkor eleve nincs is a legjobb lelkiállapotban. Nem tudom, mi a megoldás, de nem szabad annyiban hagyni, jönni-menni kell, csinálni valamit, mert nem nagyon kapkodnak az ember után.
MN: Ha holnap felhív egy rendező, hogy lenne egy szerepe számodra, és - megint - egy tizenhárom éves kislányt kéne játszanod, mit mondanál?
SA: Attól függ, ki keresne meg. De most már csak nem hívnak fel ezzel!
MN: Lenne B terved arra az esetre, ha se a függetleneknél, se kőszínházban nem tudnál dolgozni?
SA: Komolyan elgondolkodtam azon, hogy el kell kezdenem valami kétkezi munkát. Az egyetlen papír, ami a kezemben van, egy jógaoktatói vizsga, amit akkor tettem le, amikor elegem lett a színházból meg az egész közegből. Akkor azt gondoltam, lehet, hogy elmegyek innen, a jóga pedig olyan dolog, amihez nem annyira kell nyelvtudás. Vannak ilyen gondolataim, mert most bármi megtörténhet. De nem érzem azt, hogy ki kéne vonulnom az utcára valami ellen vagy mellett. Nem értek a politikához meg a gazdasághoz, de ezt nagyon elszartuk. Ilyen helyzetekben nem bűnbakot kell keresni, hanem cselekedni kell, mert annyi sebből vérzik az ország, az egész magyar társadalom, hogy nem tudom, hova kéne odaállni. Globálisan van valami nagy fájdalom a levegőben.
