Színház

Nem tudja a test

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

Színház

A mai Magyarországon ritkán lehet értelmes módon beszélni arról, hogy mi zajlik (vagy zajlott a közelmúltban) a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A külpolitikai újságírás finoman szólva sem virágzik, de talán az olvasók érdeklődése is hiányzik; így annak ellenére, hogy a téma a migráció kapcsán állandóan jelen van, kevesekhez jut el komplexebb kép annál, mint amit a kormánymédia gyűlöletkampánya sugall, vagy amit a 3–5 csillagos turistarezervátumokban, fakultatív tevegeléseken lehet felcsipegetni.

A lélek legszebb éjszakája, amelyet az Örkény Színház mutatott be de­cemberben Jászberényi Sándor azonos című regényéből, elvezet minket ezekre a tájakra, igaz, a novellák elbeszélőjének tekintetével nehéz azonosulni.

Maros Dániel haditudósító alakja körül hemzsegnek a titokzatos Kelet világába behatoló fehér férfi popkulturális toposzai. Cserzett arcbőrt képzelünk hozzá, átizzadt inget, poros katonai bakancsot, whiskytől kásás, cigarettától rekedt hangot: átélt (bizonyára pokoli) tapasztalatainak tudatában kissé gőgös macsót, aki, ha haragszik és piál, képes és beveri a pofánkat. Nyilván torz a tükör, amit egy ilyen elbeszélő felmutat, de nem torzabb, mint bárki másé, aki kívülről érkezik valahova. Sőt a valóságot magán átszűrő, hangsúlyos jelenléttel bíró személyiség által ábrázolt képet talán könnyebb is elfogadni, mintha egy adottnak tekintett objektivitás irányítaná a megismerést.

Már csak azért is, mert az elbeszélő nem az igazság keresésével, hanem a saját válságával van elfoglalva. Felesége a gyermekével együtt elhagyta, a férfi pedig nem tudja feldolgozni, kibeszélni, kialudni ezt a krízist. A belső pokol kivetülését keresi az iraki fronton vagy Kairó utcáin, a kocsmákban, kurvázás közben, tegyük hozzá, az arab tavasz és az Iszlám Állam előtörése után nincs nehéz dolga. Saját életé­nek kudarca a nyugati beavatkozás által sújtott Közel-Kelet patriarchális társadalmának válságában tükröződik, s ez az alámerülés kikezdi, deheroizálja a macsóképet is: az elbeszélővel mind többször fordul elő, hogy képtelen potens cselekvőként fellépni.

Az Örkény előadása jól megragadja a kétféle pokol egymásra vetülését és a regény beszédmódjának megkonstruáltságát. Polgár Csaba rendezésében az elbeszélő, Maros Dániel alakja több darabra esik szét, szólama kettéválik a színpadon: Nagy Zsolt és Ficza István is őt játssza. Ők jelenítik meg a novellák többi szereplőjét is, de úgy, hogy az elbeszélő szemszöge végig kirajzolódik. Olykor „szinkronizálnak”, máskor egymás szavába vágva mondják ugyanannak a szereplőnek a mondatait. Az egyik legmegrázóbb jelenetben pedig mást játszanak nyaktól lefelé, mint felfelé: Nagy a testével a kurd ezredes által foglyul ejtett, az Iszlám Államnak dolgozó kamasz fiút játssza – egy kamera idegesen reszkető lábát és vizelettől átnedvesedő ágyékát mutatja felnagyítva – de szavaival az elbeszélő és a jelenetben részt vevő Marost jeleníti meg. A félelemtől nyüszítő, fiatal terroristát pedig ugyanúgy Ficza szólaltatja meg, mint a vele kegyetlenkedő katonát. Nem tudja a test, hogy mit mond a száj.

A kopár, sivár színpadkép a haditudósító és egy lelketlen metropolisz életét meghatározó tárgyakkal van teleszemetelve: a képcsöves tévéken, a földön mindenhol eldobható műanyag poharak, üres gyógyszeres (xanaxos) levelek hevernek, a szereplők műanyag kerti székeken ülnek és neoncsövekkel játszanak. Ebben a jellegtelen tömeggyártott tárgyak által uralt, elidegenített hangulatban minden novellának saját, színes ötletekkel dúsított színházi nyelve van. A Marhanyelv című történetet balladaként – zenélve és énekelve – adja elő Ficza és Nagy. Az egyik jelenetben felfújt guminő a prostituált (és milyen ötletes, hogy amikor leeresztik, kinyomják belőle a szuszt, a belőle kijövő levegő szólaltat meg egy szájharmonikát), akit a két férfiszínész szinkronizál, egy másikban pedig kivetített fotók és a színház színésznőinek felvételről bejátszott hangja jeleníti meg a kurvákat.

A valóság és az álmatlanság látomásos képei között való lebegést thrillerszerűen nyomasztó eszközökkel ábrázolja az előadás. Az egyik jelenetben az elbeszélő folyton látni véli a valójában tőle több ezer kilométerre levő kisfiát – a kivetített képet vevő kamera elé szőke hajtincsek lógnak, s mi nézők is ezeken a szőke hajtincseken keresztül szemléljük a világot.

A különböző médiumok használata egyébként még tovább csűri-csavarja a különböző nézőpontokat és az idegen megközelíthetetlenségét: a világ (szörnyűségeinek) felfoghatatlanságát ütköztető játékot. A kamerák, melyeket néha maguk a játszók kezelnek, különböző perspektívákból mutatják a szereplőket, olykor felnagyítva egy-egy részletet. Jászberényi – a valóságot egy másik síkon behúzó – fotói festik alá a történeteket. A zene pedig a szentimentális giccset hozza be, hiszen ez is a felfoghatatlan feldolgozásának egyik eszköze. És ha jobban belegondolunk, már önmagában az is abszurd, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor terroristák lefejezik az áldozatukat, a világ bármely bárjában felcsendülhet a Nothing’s Gonna Change My Love for You.

Örkény István Színház, január 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.