Színház

Nem tudja a test

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

Színház

A mai Magyarországon ritkán lehet értelmes módon beszélni arról, hogy mi zajlik (vagy zajlott a közelmúltban) a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A külpolitikai újságírás finoman szólva sem virágzik, de talán az olvasók érdeklődése is hiányzik; így annak ellenére, hogy a téma a migráció kapcsán állandóan jelen van, kevesekhez jut el komplexebb kép annál, mint amit a kormánymédia gyűlöletkampánya sugall, vagy amit a 3–5 csillagos turistarezervátumokban, fakultatív tevegeléseken lehet felcsipegetni.

A lélek legszebb éjszakája, amelyet az Örkény Színház mutatott be de­cemberben Jászberényi Sándor azonos című regényéből, elvezet minket ezekre a tájakra, igaz, a novellák elbeszélőjének tekintetével nehéz azonosulni.

Maros Dániel haditudósító alakja körül hemzsegnek a titokzatos Kelet világába behatoló fehér férfi popkulturális toposzai. Cserzett arcbőrt képzelünk hozzá, átizzadt inget, poros katonai bakancsot, whiskytől kásás, cigarettától rekedt hangot: átélt (bizonyára pokoli) tapasztalatainak tudatában kissé gőgös macsót, aki, ha haragszik és piál, képes és beveri a pofánkat. Nyilván torz a tükör, amit egy ilyen elbeszélő felmutat, de nem torzabb, mint bárki másé, aki kívülről érkezik valahova. Sőt a valóságot magán átszűrő, hangsúlyos jelenléttel bíró személyiség által ábrázolt képet talán könnyebb is elfogadni, mintha egy adottnak tekintett objektivitás irányítaná a megismerést.

Már csak azért is, mert az elbeszélő nem az igazság keresésével, hanem a saját válságával van elfoglalva. Felesége a gyermekével együtt elhagyta, a férfi pedig nem tudja feldolgozni, kibeszélni, kialudni ezt a krízist. A belső pokol kivetülését keresi az iraki fronton vagy Kairó utcáin, a kocsmákban, kurvázás közben, tegyük hozzá, az arab tavasz és az Iszlám Állam előtörése után nincs nehéz dolga. Saját életé­nek kudarca a nyugati beavatkozás által sújtott Közel-Kelet patriarchális társadalmának válságában tükröződik, s ez az alámerülés kikezdi, deheroizálja a macsóképet is: az elbeszélővel mind többször fordul elő, hogy képtelen potens cselekvőként fellépni.

Az Örkény előadása jól megragadja a kétféle pokol egymásra vetülését és a regény beszédmódjának megkonstruáltságát. Polgár Csaba rendezésében az elbeszélő, Maros Dániel alakja több darabra esik szét, szólama kettéválik a színpadon: Nagy Zsolt és Ficza István is őt játssza. Ők jelenítik meg a novellák többi szereplőjét is, de úgy, hogy az elbeszélő szemszöge végig kirajzolódik. Olykor „szinkronizálnak”, máskor egymás szavába vágva mondják ugyanannak a szereplőnek a mondatait. Az egyik legmegrázóbb jelenetben pedig mást játszanak nyaktól lefelé, mint felfelé: Nagy a testével a kurd ezredes által foglyul ejtett, az Iszlám Államnak dolgozó kamasz fiút játssza – egy kamera idegesen reszkető lábát és vizelettől átnedvesedő ágyékát mutatja felnagyítva – de szavaival az elbeszélő és a jelenetben részt vevő Marost jeleníti meg. A félelemtől nyüszítő, fiatal terroristát pedig ugyanúgy Ficza szólaltatja meg, mint a vele kegyetlenkedő katonát. Nem tudja a test, hogy mit mond a száj.

A kopár, sivár színpadkép a haditudósító és egy lelketlen metropolisz életét meghatározó tárgyakkal van teleszemetelve: a képcsöves tévéken, a földön mindenhol eldobható műanyag poharak, üres gyógyszeres (xanaxos) levelek hevernek, a szereplők műanyag kerti székeken ülnek és neoncsövekkel játszanak. Ebben a jellegtelen tömeggyártott tárgyak által uralt, elidegenített hangulatban minden novellának saját, színes ötletekkel dúsított színházi nyelve van. A Marhanyelv című történetet balladaként – zenélve és énekelve – adja elő Ficza és Nagy. Az egyik jelenetben felfújt guminő a prostituált (és milyen ötletes, hogy amikor leeresztik, kinyomják belőle a szuszt, a belőle kijövő levegő szólaltat meg egy szájharmonikát), akit a két férfiszínész szinkronizál, egy másikban pedig kivetített fotók és a színház színésznőinek felvételről bejátszott hangja jeleníti meg a kurvákat.

A valóság és az álmatlanság látomásos képei között való lebegést thrillerszerűen nyomasztó eszközökkel ábrázolja az előadás. Az egyik jelenetben az elbeszélő folyton látni véli a valójában tőle több ezer kilométerre levő kisfiát – a kivetített képet vevő kamera elé szőke hajtincsek lógnak, s mi nézők is ezeken a szőke hajtincseken keresztül szemléljük a világot.

A különböző médiumok használata egyébként még tovább csűri-csavarja a különböző nézőpontokat és az idegen megközelíthetetlenségét: a világ (szörnyűségeinek) felfoghatatlanságát ütköztető játékot. A kamerák, melyeket néha maguk a játszók kezelnek, különböző perspektívákból mutatják a szereplőket, olykor felnagyítva egy-egy részletet. Jászberényi – a valóságot egy másik síkon behúzó – fotói festik alá a történeteket. A zene pedig a szentimentális giccset hozza be, hiszen ez is a felfoghatatlan feldolgozásának egyik eszköze. És ha jobban belegondolunk, már önmagában az is abszurd, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor terroristák lefejezik az áldozatukat, a világ bármely bárjában felcsendülhet a Nothing’s Gonna Change My Love for You.

Örkény István Színház, január 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.