A lélek legszebb éjszakája, amelyet az Örkény Színház mutatott be decemberben Jászberényi Sándor azonos című regényéből, elvezet minket ezekre a tájakra, igaz, a novellák elbeszélőjének tekintetével nehéz azonosulni.
Maros Dániel haditudósító alakja körül hemzsegnek a titokzatos Kelet világába behatoló fehér férfi popkulturális toposzai. Cserzett arcbőrt képzelünk hozzá, átizzadt inget, poros katonai bakancsot, whiskytől kásás, cigarettától rekedt hangot: átélt (bizonyára pokoli) tapasztalatainak tudatában kissé gőgös macsót, aki, ha haragszik és piál, képes és beveri a pofánkat. Nyilván torz a tükör, amit egy ilyen elbeszélő felmutat, de nem torzabb, mint bárki másé, aki kívülről érkezik valahova. Sőt a valóságot magán átszűrő, hangsúlyos jelenléttel bíró személyiség által ábrázolt képet talán könnyebb is elfogadni, mintha egy adottnak tekintett objektivitás irányítaná a megismerést.
Már csak azért is, mert az elbeszélő nem az igazság keresésével, hanem a saját válságával van elfoglalva. Felesége a gyermekével együtt elhagyta, a férfi pedig nem tudja feldolgozni, kibeszélni, kialudni ezt a krízist. A belső pokol kivetülését keresi az iraki fronton vagy Kairó utcáin, a kocsmákban, kurvázás közben, tegyük hozzá, az arab tavasz és az Iszlám Állam előtörése után nincs nehéz dolga. Saját életének kudarca a nyugati beavatkozás által sújtott Közel-Kelet patriarchális társadalmának válságában tükröződik, s ez az alámerülés kikezdi, deheroizálja a macsóképet is: az elbeszélővel mind többször fordul elő, hogy képtelen potens cselekvőként fellépni.
Az Örkény előadása jól megragadja a kétféle pokol egymásra vetülését és a regény beszédmódjának megkonstruáltságát. Polgár Csaba rendezésében az elbeszélő, Maros Dániel alakja több darabra esik szét, szólama kettéválik a színpadon: Nagy Zsolt és Ficza István is őt játssza. Ők jelenítik meg a novellák többi szereplőjét is, de úgy, hogy az elbeszélő szemszöge végig kirajzolódik. Olykor „szinkronizálnak”, máskor egymás szavába vágva mondják ugyanannak a szereplőnek a mondatait. Az egyik legmegrázóbb jelenetben pedig mást játszanak nyaktól lefelé, mint felfelé: Nagy a testével a kurd ezredes által foglyul ejtett, az Iszlám Államnak dolgozó kamasz fiút játssza – egy kamera idegesen reszkető lábát és vizelettől átnedvesedő ágyékát mutatja felnagyítva – de szavaival az elbeszélő és a jelenetben részt vevő Marost jeleníti meg. A félelemtől nyüszítő, fiatal terroristát pedig ugyanúgy Ficza szólaltatja meg, mint a vele kegyetlenkedő katonát. Nem tudja a test, hogy mit mond a száj.
A kopár, sivár színpadkép a haditudósító és egy lelketlen metropolisz életét meghatározó tárgyakkal van teleszemetelve: a képcsöves tévéken, a földön mindenhol eldobható műanyag poharak, üres gyógyszeres (xanaxos) levelek hevernek, a szereplők műanyag kerti székeken ülnek és neoncsövekkel játszanak. Ebben a jellegtelen tömeggyártott tárgyak által uralt, elidegenített hangulatban minden novellának saját, színes ötletekkel dúsított színházi nyelve van. A Marhanyelv című történetet balladaként – zenélve és énekelve – adja elő Ficza és Nagy. Az egyik jelenetben felfújt guminő a prostituált (és milyen ötletes, hogy amikor leeresztik, kinyomják belőle a szuszt, a belőle kijövő levegő szólaltat meg egy szájharmonikát), akit a két férfiszínész szinkronizál, egy másikban pedig kivetített fotók és a színház színésznőinek felvételről bejátszott hangja jeleníti meg a kurvákat.
A valóság és az álmatlanság látomásos képei között való lebegést thrillerszerűen nyomasztó eszközökkel ábrázolja az előadás. Az egyik jelenetben az elbeszélő folyton látni véli a valójában tőle több ezer kilométerre levő kisfiát – a kivetített képet vevő kamera elé szőke hajtincsek lógnak, s mi nézők is ezeken a szőke hajtincseken keresztül szemléljük a világot.
A különböző médiumok használata egyébként még tovább csűri-csavarja a különböző nézőpontokat és az idegen megközelíthetetlenségét: a világ (szörnyűségeinek) felfoghatatlanságát ütköztető játékot. A kamerák, melyeket néha maguk a játszók kezelnek, különböző perspektívákból mutatják a szereplőket, olykor felnagyítva egy-egy részletet. Jászberényi – a valóságot egy másik síkon behúzó – fotói festik alá a történeteket. A zene pedig a szentimentális giccset hozza be, hiszen ez is a felfoghatatlan feldolgozásának egyik eszköze. És ha jobban belegondolunk, már önmagában az is abszurd, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor terroristák lefejezik az áldozatukat, a világ bármely bárjában felcsendülhet a Nothing’s Gonna Change My Love for You.
Örkény István Színház, január 7.
