Kellemetlenül érzem magam a színházban, ha a közönség olyasmin nevet, ami nem vicces. Többször is megtörtént ez a KV Társulat előadásán, amelyben valóban akadnak bohózatba illő elemek – férfiak játszanak nőket és fordítva, a figurák félreérthetetlen helyzetekben kapják rajta egymást –, mégis remélem, a nézők inkább kínjukban röhögtek, mint őszintén. Caryl Churchill 1978-ban írt és Magyarországon először játszott darabja ugyanis az emberi nyomorúságok és társadalmi igazságtalanságok kompakt kis gyűjteménye, pergő ritmusú jeleneteiben a nő-, idegen- és öngyűlölet, a homofóbia, valamint a pedofília különféle alakzataival.
Arról se feledkezzünk el, hogy a királynő sem teheti zsebre, amit Churchilltől kapott. Az első felvonás valamely afrikai brit gyarmatra és a dicső viktoriánus időkbe kalauzol, a szerző pedig az uralkodásban fogalmazza meg az angol nemzeti identitás alapját: könyörtelen uralom a sötét bőrű barbárok felett, egymást elnyomó családtagok otthon, és persze önnön vágyaink, érzéseink elfojtása, nehogy véletlenül boldogok legyünk. Csakhogy a fekete szolgát fehér színész játssza (Jászberényi Gábor, hideglelősen), a háziasszonyt pedig borostás férfi (Szabó Zoltán), aki puszta megjelenésével paródiába fordítja a boldogtalan feleség képmutatását. A nő a házukba érkező felfedező nyakába vetné magát, aki viszont inkább a kamasz fiú nadrágjában turkálna.
A folytatásban aztán a hetvenes évek Londonjában osszák le újra a szerepeket a játszók, és kínlódjanak tovább szexuális vágyaikkal és identitásküzdelmeikkel a karakterek. Fájdalmas nézni ezt a sok félresiklott életet, Ördög Tamás rendezése pedig szűken méri a happy end ígéretét. Az egyszerű, de sokatmondó kelléktár éppen úgy krétakörös emlékeket idéz, mint Terhes Sándor önmarcangoló dühkitörései – minden együtt van egy elborzasztó és felvillanyozó előadáshoz.
Trafó, január 6.
