Nem a Várba, de nem is a Skanzenbe vinném el a rám bízott külföldit, mert nemcsak jelen, hanem elmúlt téveszméink felől is hitelesebben tájékozódna egy nyersebb kocsmában; de ha az illető tényleg kitartóan érdeklődik életünk különös viszonyai felől, akkor - nyelvtudás ide vagy oda - nyomban Pintér Béláéknál kezdenénk: mennénk a Szkénébe. Ott pedig mutatnám neki sorban: romastigma-árpádsáv (Szutyok), életveszélyes egészségügy (Kórház Bakony), cseles szervkereskedelem (Anyám orra), örökségvircsaft (Árva csillag). És ha a messziről jött ember nem iszkol el az első fapadossal, akkor dobnám csak a mélybe: jönne a Sütemények királynője a korántsem nosztalgikus 80-as éveivel, vagy a második világháborús munkaszolgálatosok küszködő nyomorába vezető Gyévuska. Hát, így élünk mi ezen a köztes, eurobalkáni vidéken, mondanám neki a végén; na ja, kellenek idegek hozzá.
A Pintér Béla és Társulata (PBT) előadásaiban a szociografikus attitűd csak az egyik összetevő, nem a meghatározó karakter. Hogy mi nekik a napi dzsuva? Trambulin a színházhoz. A "valóság több síkja" egyszerre érdekli az 1998-ban alapított társulat vezetőjét, aki egymaga ül meg több lovat is egyszerre. Ír, rendez, játszik, olykor díszletet is tervez, és ha szükséges, személyzeti kérdésekben is ő dönt.
És ez a bizonyos több sík, ez a PBT sajátos formanyelvének legszemléletesebb jellegzetessége már a kezdetek óta. Miről van szó? Több szálon futó, majd szürreálisan egymásba gabalyodó cselekménysorozatról, valamint arról az ellentéteket egymás mellé zsúfoló alkotói akaratról, amely a rögvalóság elemeit olyan stilizált kifejezőeszközzel tálalja, mint például az énekbeszéd, amelyet a 2002-es Parasztoperával védett le magának a társaság. De ebben a polifon játékrendszerben az izzadt magyar rónán kábé annyi eséllyel tűnik fel egy eltévedt ufópár, mint a kiszámíthatatlan menetrendű autóbusz, ahol az őszinte pillanat menten giccsbe fordul (vagy épp fordítva), a paródia komolyba, a családi vacsora pedig kivilágos kivirradtig tartó őrült tébolyba.
Nincs Pintér-előadás rítus, tánc és zene nélkül. Meghatározásuk szerint a népi kultúrának nem a patetikus, hanem a kritikával is átitatott változatát építik be a produkciókba. A népi világ iránti érzékenysége Pintér Béla bevallása szerint paraszti nagyszüleitől éppúgy eredeztethető, mint a 90-es évek Arvisurájában eltöltött időszak hatásából. Amikor 12 éve megalapította a társulatot, a színészek is jórészt innen jöttek vele, igaz, a debütáló Népi rablétből mára csak néhányan maradtak (Csatári Éva, Deák Tamás, Enyedi Éva és Thuróczy Szabolcs). A hatodik év volt az első, amikor először megvált valakitől, azóta van, de nem egetverő a fluktuáció. Jelenleg 15 állandó taggal és 25-30 külső munkatárssal működik a csapat.
Egyesek szerint, ha Pintér jó passzban van, hét végére akár a keddi Blikkből is megírja a darabot, bár ő ennél szerényebben fogalmaz a munkamódszerüket illetően, és nem is tartja magát igazi drámaírónak. A társulatvezető az íróasztalhoz már csak akkor ül le, ha a fejében nagyjából összeállt a történet (a szerepeket mindig a színészeire írja), de először csak tíz oldalt jegyez le az egészből. Ezután konzultál a zeneszerzővel, Darvas Benedekkel; s csak ezt követően kezdenek el dolgozni a színészekkel a koncepcióból, valamint a hozott anyagból. És jó két hónap múlva jöhet a bemutató. Eddig tizenöt volt.
Mindmáig a legsikeresebb előadásuknak a nyolc éve készült Parasztopera, valamint az azt követő Gyévuska tekinthető. Ezek annyiban különböznek a többi produkciótól, hogy a domináns énekbeszéd és zenedramaturgia alapvetően feszesebb szerkezetet eredményezett. A kritika amúgy gyakran a túlírtságban, a lötyögésben talál fogást rajtuk, miközben a megújulást folyamatosan elvárják a társulattól, ami a különböző színházi és zenei stílusokba tett kirándulásokból kifolyólag (A démon gyermekeiben a nó színházat, a Soha vissza nem térőben a török müezzinek énekeit idézik meg) folyamatosan úton van. És nemcsak művészileg, hanem sokszor valóban is. Jártak már New Yorkon kívül többek közt Kanadában, Németországban, Oroszországban, Svájcban, Hollandiában - ebben a műfajban az elmúlt években csak a régi Krétakör, illetve a Katona József Színház említhető velük egy napon.
Épp emiatt érthető az évek alatt egyre erősödő állami apanázs: induláskor csupán 3 és fél millió forintból gazdálkodhattak, aztán 2002-től folyamatosan növekedett az összeg. Tavaly már 70 milliót kaptak - még így is számlára dolgozik mindenki. A színészek próbapénze nagyjából a minimálbérnek felel meg, ezt egészítette ki szezonban a húszezer forintos előadáspénz, illetve a külföldi meghívásból fakadó pluszbevétel. Idén az ismert huzavona után még mindig nem tudni, mennyiből gazdálkodhatnak: a minisztériumi szakmai kollégium 69 milliót ítélt meg, de ebből a zárolás után kicsit több mint 45 millió kerül a kasszába. A repertoárt egyelőre tartani tudják (viszont az előadáspénzt csökkenteniük kell, akár 15 ezer forint alá), de hogy a jogszerűen járó tekintélyes maradékot megkapják-e jövőre, azt egyelőre csak remélik.
