A nyomatott áramkör

A múlt héten volt a II. Trafó – hálózatba kötve konferencia és fórum, amely a Trafó Kortárs Művészetek Háza élére kinevezett új vezetés szakmai programját, vezetői stratégiáját kívánta vizsgálni – és azt az új vezetőséggel közösen értelmezni. E sorok írója közel két hónapon keresztül próbált egyeztetni Bozsik Yvette-tel, aki végül a február 21-i rendezvény előtt 12 órával szűkszavú közleményben tudatta mindenkivel, hogy nem jön el.

Megkésett ajándék

Bozsik Yvette-nek és társulatának nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt kellett volna állandó helyet kapnia. Bozsik alkotói pályáját ugyanaz árnyékolja be, mint a hazai előadó-művészetek egészét is, korszakoktól szinte függetlenül: az intézményrendszer reakcióképtelensége az alkotói-előadói progresszióra. A potens alkotók és csapatok az esetek többségében csak pályájuk delelője után kerülhetnek pozícióba (ami így az elkényelmesedést és a nyugdíjas évek biztonságát szolgálja), ahelyett, hogy erejük teljében kapnának intézményi hátteret, kiszámítható finanszírozást és menedzsmenti biztosítékot. Bozsik Yvette (is) a magyar kultúrpolitika koncepciótlanságának áldozata.

Bozsik most, 19 évvel a társulat megalakulását követően jutott el oda, hogy intézményvezetőként állandó bázist tud biztosítani társulatának. (Jellemző, hogy Kossuth-díját is csak akkor kaphatta meg, amikor nemzetközi együttműködései már jószerivel kizárólag a régióra korlátozódtak, és kikerült abból az európai táncszcénából, amelynek egykor ünnepelt alakja volt.) Bozsik nem akart intézményvezető lenni. Jó oka volt rá: a legutolsó pofont ilyen tárgyú próbálkozása miatt épp annak a pártnak a helyi delegáltjaitól kapta a szolnoki Szigligeti Színház élére beadott (Lukáts Andorral és Sárkány Sándorral közösen jegyzett) pályamunkájának elutasításakor, amely ma kormányerőként a Trafó élére emelte. Akkor a magyar művelődéstörténet egyik nagy esélyét szalasztották el az illetékesek: izgalmas és előremutató döntés lett volna, ha Bozsik művészete egy vidéki (és táncos múlttal-jelennel nem rendelkező) teátrumban jelenhetett volna meg. Nem így történt – Bozsik nem kellett, jött helyette Balázs Péter.

Hirtelen felindulásból

Szőcs Géza egyik parlamenti meggondolatlansága 2011 márciusában sokak fülét megütötte. Emlékezzünk: ekkor jelentette be, hogy a Trafót Markó Ivánnak és Bozsik Yvette-nek szánja a kulturális kormányzat. Hogy történt-e előzetes egyeztetés Bozsik és a kulturális államtitkárság között, arról nincs hivatalos információnk – a nem hivatalosak szerint nem történt ilyen. Mindazonáltal voltak szemfülesek, akik joggal feltételezhették: ha akadna kandidáló, úgy politikai szándék is adódna arra vonatkozóan, hogy a Trafó kizárólag táncos profillal folytassa működését. Kapóra jött a jelenlegi igazgató, az intézményt megálmodó, létrehozó és azt 13 éven keresztül vezető Szabó György mandátumának lejárta. Bozsik még tavaly nyáron is úgy nyilatkozott, hogy esze ágában sincs nevezni, pláne nem ilyen közállapotok mellett. Aztán valami mégis más belátásra bírta.

Amennyiben Bozsik jobb tanácsadókkal vette volna körül magát, idejekorán beláthatta volna, hogy az intézmény vezetésével olyan terhet fog a nyakába venni, ami messze meghaladja erőit, érdeklődését, ambícióit. Ez persze a magyar táncélet antiszolidaritását is mutatja: azoknak, akik kitalálták, hogy Bozsik pályázzon, nem volt drága az az ár sem, hogy ezzel lenullázzák Bozsik alkotói renoméját, és végletesen marginalizálják a hazai független előadó-művészeti színtéren.

Miért nevezhetett mégis? A jelenlegi legjelentősebb táncos játszóhely – a Nemzeti Táncszínház – katasztrofális megközelíthetősége, gyér látogatottsága és társadalmi beágyazottsága régóta viták tárgya a magyar táncéletben. Voltak életképes koncepciók is az intézmény újrapozicionálására, de ezek a partikuláris érdekeknek könnyen engedő szakmai szervezetek ellenállásán végül rendre elbuktak. Jó ideje bizonytalan, hogy mit tervez fenntartója az intézménnyel. A Trafó – a működését nem ismerők, vagy annak sokszínűségét figyelmen kívül hagyók számára – ideálisnak tűnhetett egy új táncszínházi helyszín kialakítására.

A cinikusabb olvasat szerint a fővárosnak egyszerűen le kellett koccoltatnia Budapest egyetlen menedzserigazgatóját, hogy egy felkészületlenebb vezetésen keresztül tudja majd verni a forráskivonásokat, esetleg magának az intézménynek a megszüntetését.

Beláthatatlan következmények

 

A Trafóban a 13 éves működés során összeszokott, a hazai és nemzetközi működési sztenderdeket értő és alkalmazni képes menedzsment jött össze. Többségük nem tervezi maradását az új vezetés megjelenése után. Felkészült, a terület specialitásait ismerő, az európai kontextusban magabiztosan közlekedő szakemberből ordítóan nagy a hazai hiány. Kérdéses, honnan szerez Bozsik új gárdát, és kikkel fogja biztosítani a profil továbbműködtetését. Még nagyobb kérdés a csúcsintézmény-vezetői státusz összeegyeztetése egy társulat művészeti arculatának gondozásával, előadásainak rendezésével vagy éppen felújításával, vagyis művészeti vezetésével. A kialakult network továbbgondozása, mozgásban tartása, bővítése egész embert kíván, mégpedig széles körű tájékozottsággal. Bozsik pályázatából nehezen olvasható ki, hogyan tud majd eleget tenni annak a komplex feladatkörnek, amelyben figyelemmel kell kísérnie a képzőművészet, a médiaművészet, az előadó-művészetek (nem pusztán a tánc, hanem a zene és a színház), az irodalom, az építészet, az urbanisztika és még sorolhatnánk, hányféle kulturális ágazat hazai és nemzetközi folyamatait. A Trafó igazgatójaként az általa vezetett intézményen keresztül kell biztosítania egy európai főváros kortárs kulturális tudásanyagának megújítását, karbantartását és frissítését. Ha a Trafó nem fogja tovább betölteni csúcsintézményi funkcióját, azzal az intézményhálózat egészét átrendeződésre kényszeríti. A Trafó Galéria funkcióit nem láthatja el a Ludwig Múzeum, de a Műcsarnok sem. Azt az euroatlanti művészeti színteret, amelyből a produkciók jelenleg a Trafó színpadára kerülnek, nem tudja befogadni a Müpa, de a MU Színház sem alkalmas arra, hogy az előadó-művészet reprezentatív tophelyszínévé váljon. Mégis: az összes szereplőnek valamiféleképpen alkalmazkodnia kell majd a megváltozott helyzethez, ami ma még beláthatatlan következményekkel jár majd. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint az intézmény által képviselt funkciók egész egyszerűen el fognak veszni, és nem lesz más, aki átvegye és betöltse ezeket. Ezzel újabb lehetőség tűnne el arra, hogy Budapest az európai kulturális cserefolyamatokban intézményesülten tudjon részt venni.

Vagy mégsem. Bár mindazon kompetenciákból, amelyek az intézmény vezetéséhez szükségesek, Bozsik nyilvánvalóan csak kisszámúval rendelkezik jelenleg, a feladatba bele lehet rázódni. Mindkét konferenciánk és fórumunk azzal a szándékkal jött létre, hogy ne állhasson elő olyan helyzet, amely a Trafó profiljának szűkülését, elsorvadását eredményezi. Hihetetlen lesz, pedig igaz: Bozsik vezetői legitimitását soha senki nem kérdőjelezte meg a szervezők közül. Közös, jól felfogott szakmai érdeke minden résztvevőnek, hogy Bozsik sikeres kortárs művészeti  központként vigye tovább a Trafót. Ehhez az kellene, hogy szembenézzen az előtte tornyosuló feladattal, és éljen a lehetőséggel, amit a fórum szervezői felkínáltak – vagyis egyeztetnie kellene, és igénybe vennie azokat a tudásokat, amelyekkel ma még nem rendelkezhet, de amelyek megszerezhetők és megszerzendők a feladat sikeres ellátása érdekében. Egy Európának mindinkább a hátát, semmint az arcát mutató országban, ahol a kinyújtott tenyér gesztusa is provokáció, nyilván gunyoros lekicsinylésnek hat, mégis: európai identitásunk erősítése és továbbépítése érdekében kívánok kitartást, elköteleződést és fáradhatatlanságot az új vezetés munkájához. Akad dolguk bőséggel.