Magyar Narancs: Hamarosan bemutatják a Játékszínben a Menopauza című darabot. A klasszikus drámairodalom klimaxoló hősnői közül kik találták meg eddig?
Hernádi Judit: Elég korán, 38 éves koromban játszottam az elsőt, egy ötvenes nőt a Pesti Színházban, a Hosszú út az éjszakába című O’Neill-darabban. Persze a klimaxról a klasszikus drámairodalom nem nagyon beszél, furcsa is lenne például Shakespeare-nél. A drámákban többnyire öregedő nőkről van szó, akik már túl vannak azon a koron, amikor még lehetne gyerekük. Valahogy így szokták ezt körbeírni. Olyan ez, mint a politikában, amikor bizonyos szavakat kerülgetnek, utalgatnak rá, de az istennek sem mondják ki.
MN: Volt egy emlékezetes Hermelin-előadása még a Vígszínházban; Szomory Lukács Antóniája is a klimaxoló nők sorába tartozik?
HJ: Igen, akár ő is. De emlékezetesnek azért nem nevezném az előadást, legalábbis a részemről, de jó, mindegy, kinek mi. Mindenesetre végre eljutottunk oda, hogy nem kell körülírni a dolgokat, bármit ki lehet mondani. Most persze nem a politikusokról beszélek, nekik ez továbbra sem nagyon megy. És miért is kerülgetnénk a klimaxot, a világon semmi baj nincsen ezzel. Arról nem is beszélve, hogy a férfiakat éppúgy érinti, csak nekik valahogy sikerül elhitetniük magukkal, hogy ha találnak egy megfelelő nőt, akkor olyanok lesznek, mint régen. Pedig hát nem. És lehet, hogy az önbecsapás terén a nőknél is rosszabbul járnak. Hiszen a nők nem tudják magukat becsapni, a gyerekszüléssel biztosan nem. Mással persze nagyon is.
MN: A régi, víges korszakából rendre megemlíti a Sirályt mint nagy szívfájdalmát, hogy mennyire szerette ezt az előadást, amelyben Nyinát játszotta, de bukás lett belőle.
HJ: Nagyon sok minden megbukott, amit szerettem. De tulajdonképpen nem is bukott meg ez a Sirály, sokszor emlegetik, amikor Darvasról vagy Horvairól van szó (Darvas Iván Trigorint játszotta, Horvai István rendezte az előadást – a szerk.). Végül is a Nyugatból sem nyomtak sokat, mégis meghatározó volt. Ez a Sirály is valami hasonló jelenség volt; furcsa, meghatározó előadása az életemnek, és nem csak az enyémnek, úgy látom. Csak hát nem ment sokat. Van még jó néhány ilyen színdarab az életemben, ami alig ment, mégis nagyon fontos volt nekem. Ilyen volt például Oriana Fallacitól a Levél egy meg nem született gyermekhez, azt például összesen háromszor játszottam. Tudja, akkor még szocializmus volt, és Oriana Fallaci nem engedélyezte az előadást. Magyarán letiltotta.
MN: Mezei nézőként látott jó Nyinákat?
HJ: Az Átriumban játszott Sirályt láttam, az tetszett. Alföldiét is láttam még a Nemzetiben, az is tetszett.
MN: Néhány éve Ascher Tamás is megrendezte a Sirályt a Katonában.
HJ: Azt speciel nem láttam, de nem azért, mert nem akartam. Így jött ki a lépés.
MN: Ascher egyszer rendezte önt, A Bandy-lányokban. A Katona nagy, nyolcvanas évekbeli korszakában ön már szabadúszó volt, eljött a Vígből, az első szabadúszó színészek egyike volt. Nem vágyott Ascherékhez?
HJ: Egy picikét valószínűleg igen, a jóisten azonban úgy gondolta, hogy nem. De egyáltalán nem bánom, nem bírtam volna. Azt hiszem, az nem az én világom. És ebben nincs semmilyen negatív előjel. Én egy más utas ember vagyok. Remekül dolgoztam Ascherrel, remekül dolgoztam katonás színészekkel, és biztos vagyok benne, hogy néhány katonás produkcióban akár ma is meg tudnék felelni. Mint színésznő, mint a próbafolyamatban részt vevő ember. Ezzel semmi baj nem lenne. De én nem vagyok tag, nem tudok betagozódni sehova. Nem tudok mindenhez mindennap jó arcot vágni. Nem biztos, hogy megeszem a kelkáposzta-főzelékedet is, csak mert a rántott húsodat szeretem.
MN: Nem szereti a kelkáposzta-főzeléket?
HJ: Egyébként szeretem. De hadd döntsem el én magam, hogy aznap akarok-e kelkáposztát enni.
MN: A nem-szeretem-kelkáposzta esete lehetett Schiller Don Carlosának színrevitele is a nyolcvanas években. Csáki Juditnak mesélte egy Narancs-interjúban, mennyire nem szerette azt az előadást, mert az egész koncepció csak egy Kádár felé tett gesztus volt. Ez hogy történt?
HJ: Nem szeretnék visszafelé rúgni, rég volt, mindegy is. Röviden annyi történt, hogy, ugye, Fülöp és Carlos viszonyáról van szó, és ebben az előadásban Fülöp királynak kellett igazat adni. Lehet, hogy én kezdtem el kádározni a próbák során emiatt, már nem emlékszem, de végül oda jutottunk, hogy a rendezőnek, akit nagyra tartok és igen szeretek, tele lehetett a hócipője velem, szóval ő azt mondta, hogy igen, szerinte Kádár Jánosnak igaza van. Vannak korszakok, amikor be kell nyalnunk valakinek, hát, ennyi. Én nem nyalok be szívesen. Emlékszem, akkoriban épp egy nagyon ellenzéki fiúval jártam, és nagyon nagy volt a szám. Igaz, ez megmaradt. Nem az ellenzéki fiú, hanem a nagy szám.
MN: A nagy szájnak és az ellenzéki kapcsolatnak volt némi kockázata?
HJ: Kockázatot nem nagyon érzékeltem. Mindig nagyon hangos voltam, és ez megvédett. Tulajdonképpen ignorálták a megnyilvánulásaimat. Amikor járt a pofám, egyszerűen nem vettek tudomásul. Elmentek mellettem, vagy elintézték annyival, hogy ez hülye. Sokszor a nagy szájam mentett meg. De nem voltam ellenálló, az ellenzékhez nem sok közöm volt. Mondjuk, ők sem kértek belőlem. Magánzó voltam és vagyok, de azt is láttam, hogy ők is nehezen nyílnak. Nem voltak befogadók, de hát én sem vertem nagyon az ajtót.
MN: Az idén megkapta a Psota Irén-díjat is. Ha osztanának Hernádi Judit-díjat, azt kaphatná olyan nagyszájú színházi vagy filmes ember, aki – akárcsak ön – nemcsak a szakmájának él, de ki mer állni, ha nem tetszik neki a rendszer?
HJ: Biztos, hogy vannak ilyen színészek, mindig vannak. Egyáltalán nem hiszem, hogy velem lenne vége a világnak.
MN: Azért nem ez a jellemző. Mindenki nagyon óvatos. Van, aki vezetőként a színházát félti, van, aki a következő filmjéért aggódik, és így tovább.
HJ: Én mi a túrót védjek? Egyetlenegy valami van, amit igenis védeni akarok, és az a gyerekem, aki ráadásul kint van a placcon (Tarján Zsófia, a Honeybeast énekesnője – a szerk.). Nem vagyok ettől óvatosabb, de azért az jó, hogy a családból csak én vagyok kitiltva a köztévéből. Nemrég hívott egy kollégám, hogy szerepeljek a szilveszteri tévéműsorban. Nagyon kedvesen kért, én meg visszakérdeztem, biztos-e abban, hogy ezt fentről engedni fogják. Azt tanácsoltam, kérdezzen rá, és hívjon vissza. Így is tett. Azzal hívott vissza, hogy hát nagyon sajnálja, de ez tényleg nem fog menni. Persze azt sosem ismernék el, hogy van ilyen lista. Azt mondanák, hogy ez nívóbeli kérdés. Még szerencse, hogy épp akkoriban kaptam meg a Színikritikusok Díját, amikor lezajlott ez a beszélgetés.
MN: Ha a fennálló kultúrpolitika úgy döntene, édesgessük magunkhoz Hernádit, és megkínálnák egy állami díjjal, elfogadná?
HJ: Ezen már gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem bírnám elfogadni. És amikor erre gondoltam, rám tört a szégyenérzet, mert amikor Blaskó Péter nem vette át Gyurcsánytól a Kossuth-díjat, úgy éreztem, nincs igaza. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy én most ebben a rendszerben átvenném-e, és arra jutottam, hogy nem – nem mintha ez a veszély fenyegetne –, szóval, akkor úgy gondoltam, felhívom Blaskót, és megmondom neki, hogy figyelj, Blaskó, neked igazad volt, van ilyen helyzet. Azt hiszem, most nem lehet állami díjat elfogadni. Nekem nem lehet. De isten ments, hogy mások felett ítélkezzek!
MN: A Színikritikusok Díját A félelem megeszi a lelket főszerepéért kapta. Azt mondta, amint megkapta a darabot, gyorsan megnézte, van-e benne vetkőzés. Nem a szerző, Fassbinder miatt, hanem a rendező, Alföldi Róbert miatt, mert nála ez gyakori. A vetkőzés valami ördögtől való?
HJ: Nem megnéztem, hogy kell-e vetkőzni, hanem közöltem Alföldivel, azt nem szeretnék. Színpadon nem jó vetkőzni. Ott a szereplőt nagyon könnyű összekeverni velem. Amit a színpadon mutatsz, az a saját bőröddé válik, a szemölcs nem az eljátszott takarítónő szemölcse lesz, hanem az enyém. És ezt nem szeretem. A vászon ezzel szemben megvéd. Már az első filmemben, a Holnap lesz fácánban meztelen voltam, de az rendben volt, meg hát jól is néztem ki. A filmes vetkőzés sosem zavart.
MN: Ebbe a sorba illeszkedik Gárdos Péter ’56-os filmje, a Szamárköhögés is.
HJ: Szerettem csinálni. Ráadásul akkor voltam terhes a Zsófival. Az utolsó nap volt egy jelenet, hogy én berohanok valami mappával a kezemben, na, ott már takargatni kellett a hasamat. Ügyeltem rá, hogy mindig a kamera felé tartsam a mappát.
MN: Ez egy zsidó család ’56-os sztorija.
HJ: Igen, valószínűleg ez egy zsidó család. Ami engem illet, én keverék vagyok, lehetek ez is, az is. Apai ágon vagyok érintett, onnan is csak félig, de szívesen vagyok zsidó. Azt gondolom magamról, és nem csak a zsidósággal kapcsolatban, hogy olyan vagyok, mint a léggömb a buszon. Ha fékez a busz, ha elindul, a léggömb valahogy mindig a tömeggel szembeni oldalon köt ki.
MN: Mesélte, hogy a felmenői között az apai nagyapja volt a legrendszerkritikusabb.
HJ: Ő hozzám hasonlóan nagy ellenálló volt. A családi legendárium szerint – én legalábbis így tudom, de lehet, hogy a nővérem másként tudja, mindenesetre a képbe roppant mód beleillik – a nagypapa valamikor 1947 táján lépett ki a kommunista pártból. És ez így jó. Az ő szavajárása az volt, hogy a kutyából nem lesz szalonna, az enyém meg az, legalábbis már elég régóta azt szoktam mondogatni a gyerekemnek, hogy itt háború van. A háborúban mindig az adott pillanatot kell túlélni, csak arra kell figyelni. Nem kell megmagyarázni, hogy mi volt tegnap, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz holnap.
MN: Ma háború van?
HJ: Ma már jobban, mint amikor először elkezdtem mondogatni. Elég mélyen benne vagyunk. Nem tudom, mi a túró lesz, csak azt, hogy ez biztosan nem marad így. Ez az egyetlen előrejelzésem. És ez legalább annyira pozitív, mint negatív.
