„A harmincas évek retorikája zúdul ránk”

Lengyel Anna dramaturg, a PanoDráma vezetője

  • Urfi Péter
  • 2012.09.28 12:15

Színház

A cigánygyilkosságok (Szóról szóra) után egy másik tragikus történetet, a magyar oktatásügyét dolgozza fel a Magyarországon úttörőnek mondható dokumentarista társulat. Hétfőtől újra látható a Trafóban a Tanulni, tanulni, tanulni – mi még a tavaszi bemutató után beszélgettünk a társulat „kreatív producerével”.

narancs.hu: Valószínűleg nincs még egy olyan magyar társulat, amelyik ennyire direkten és kizárólagosan foglalkozna kurrens társadalmi problémákkal. Pedig eredetileg a PanoDráma (ajánlónk az októberi előadásokról itt) célja a külföldi drámairodalom népszerűsítése lett volna.

Lengyel Anna: A kettő nem zárja ki egymást, lásd 2010-es, Jelinekkel a rasszizmus ellen című háromnapos fesztiválunkat, és Kézimunka című darabjának a bemutatóját. De ez az év valóban fordulatot jelentett, ugyanis azt láttam, hogy a magyar színház már-már nonszenszbe hajló módon hagyja figyelmen kívül azt, ami körülöttünk történik. Pintér Bélát és Mohácsi Jánost, illetve egy-egy elszórt előadást lehetne felhozni ellenpéldaként. Pedig volna miről beszélni, hiszen megalakulásunkkor (a PanoDráma programadó csapata rajta kívül Garai Judit és Hárs Anna dramaturgok – a szerk.), 2008-ban már mindenhonnan a harmincas évek retorikája zúdult ránk – még a Fidesz kormányra kerülése előtt. És nem is akkor kezdődött. 2002-ben alig úsztam meg egy kiadós verést, mert néhány jobboldali honfitársam felfigyelt arra a provokatív jelenségre, hogy Népszabadságot olvasok. Azóta egyre több embernek vannak ilyen történetei. A magyar színház magas színvonalú, de a hétköznapjainkhoz általában nincs sok köze. A nyolcvanas években volt.

narancs.hu: Ráadásul én azt látom, hogy az „ellenzéki előadásokban” alkalmazott kettős beszéd ma is a politikai színház szinte kizárólagos paradigmáját jelenti. Mohácsi darabjában (Egyszer élünk…) Kulka János a „remény színházáról” beszél, és a néző kuncog; aztán ugyanez a néző Pintér Kaisers TV-jében az állami tévé einstandolását és agitprop műsorait próbálja ráolvasni az elmúlt húsz évre. A PanoDráma volna az egyik kivétel.

LA: Alapvetően hozzám ízlésben közelebb állnak a „közéleti színház” áttételesebb, finomabb formái, amelyek nem csak a máról szólnak, amelyek történelmi távlatban, az ember örök esendőségén keresztül tudnak szólni a mi életünkről.


Fotó: Galló Rita

narancs.hu: De miért zárná ki a direkt beszéd az ún. általános érvényt?

LA: Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy korábban a direkt színpadi politizálástól személy szerint idegenkedtem, de azt gondoltam, hogy vannak olyan történelmi pillanatok, amikor erre van szükség. A 2008–2009-es gyilkosságok megtörténte ilyen pillanat volt, ekkor indítottunk el egy szociálpolitikai sorozatot Jelinekkel kezdve, aztán jött tavaly a cigánygyilkosságokkal és idén az oktatással foglalkozó darab.

narancs.hu: Hogyan találtátok meg ehhez a formát, a verbatim színházat? Miért pont ezt választottátok?

LA: Elsődleges inspirációm Moisés Kaufman és a Tectonic Theater A Laramie-projekt című darabja volt egy homofób gyilkosságról. Mivel nem vagyok rendező, nekem sokat segítenek a szigorú megkötések, szabályok. Az angolszász világban nagyon népszerű, nálunk szinte teljesen ismeretlen műfaj lényege, mint azt a neve is mutatja, hogy a nyelvi nyersanyagot – mintegy 80 százalékban eredeti interjúkat – szó szerint használja a színpadon. Fontos előkép Peter Weiss 1965-ös bemutatója (A vizsgálat), amely a frankfurti „Auschwitz-perek” jegyzőkönyveit dramatizálta, és egyszerre mutatták be tizennégy kelet- és nyugatnémet városban, valamint a Royal Shakespeare Companyben. Weiss darabja ekkor egy teljes nemzet múltfeldolgozásának, a felelősség elfogadásának elementáris eseményévé válhatott. Nagyon lelkesítő, hogy a színháznak lehet ilyen hatása.

narancs.hu: Majd meglátjuk, itthon is lehet-e. Hogyan fogadta a darabokat a szakma és a közönség?

LA: Hatalmas volt az érdeklődés. A Szóról szóra kapcsán vagy harminc interjút adtam, kereskedelmi tévék bulváros riportműsorainak is. Ezekben a beszélgetésekben természetesen nem a színház érdekelte a kérdezőket, de a témának, a cigánygyilkosságoknak sikerült publicitást szerezni abban az időszakban, amikor ez már – megdöbbentően hamar – „lejárt lemez” lett. És talán egy olyan retorikát is bevittem a tömegmédiába, ami ott finoman szólva nem megszokott. Az előadást eddig kétezer-ötszázan látták, ami nem kevés. Köztük négyszáz középiskolás és négyszáz francia. Novemberben megyünk vele Prágába, aztán tovább itthon és külföldön. A kritikai fogadtatás vegyes volt, sok dicsérettel, akceptálható bírálatokkal és olyan megjegyzésekkel is, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni.

narancs.hu: Például?

LA: Hogy túl egyoldalú. De hát mit lehet a másik oldalból megmutatni? A rasszista állatokat? Vagy hogy „drámaíróra van szükség” – miközben ez a műfaj alapja, hogy a szöveget az interjúalanyok írják. Köztük megtámadott romák, az egyik elkövető élettársa, Galgagyörk polgármestere, az utca embere, vagy másfelől az a blogíró lány, aki rejtegette a barátja előtt a cigányságát, és akivel szerelme undorodva szakított, mihelyt rájött a titokra. Ezek a szövegek stilizálás és bármi egyéb változtatás nélkül hangzanak el, miközben maga a darab persze strukturált.

narancs.hu: Milyenek voltak ezek az interjúk?

LA: Ezek a beszélgetések, vagy ha úgy tetszik, kutatások, sok etikai kérdést vetnek fel. Mindig előre közölni kell részletesen és érthetően, hogy miről van szó. Hogy nem vagyunk jogászok, se újságírók, nem hoztunk pénzt és később sem fogunk – egységcsomagnyi kaját, olajat, cukrot, lisztet, csokit vittünk mindenhová, de hát az nem ér semmit. Tehát tisztázni kell, hogy mi segíteni akarunk, de ez csak nagyon áttételes segítség. Azzal kell kezdeni, hogy amit elmondanak, vagy el fog hangzani a színpadon, vagy nem, de nem írjuk át, nem teszünk hozzá, csak a sorrendről és a húzásokról döntünk. Szerveztünk egy munkabemutatót, ahová elhoztuk a nyilatkozókat, ott mindenkinek vétójoga volt.

narancs.hu: A dokuszínház klasszikusa, a Rimini Protokoll – más nyugati csapatokhoz hasonlóan – nem színészekkel dolgozik, mindenki a saját történetét meséli el a színpadon. Erre nem gondoltatok?

LA: Engem foglalkoztat a kérdés, a Rimini Protokoll dramaturgja tartott is nekünk egy workshopot még az elején, és lehet, hogy egyszer élünk ezzel az eszközzel. De a Szóról szóra esetében erősebbnek éreztem, ha a cigány nagymama szövegét egy vele egykorú csinos fehér nő mondja el, akinek a gyereke fiatalabb, mint a másik unokája – szerintem ez komoly feszültséget teremt, talán jobban segít megérteni a történtek abszurditását. Az eredeti szereplők esetében ráadásul elkerülhetetlen egyfajta voyeurizmus, tehát a néző azt figyeli, hogy na, mikor sírja el magát a túlélő bácsi. Vagy ugyanez egy hatvanéves cigány ember és egy negyvenéves nem cigány nő kettősében. Ne csak az érzelmek vigyék a nézőt, hanem a reflexiónak legyen ereje.

narancs.hu: A tanügyi revü, a Tanulni, tanulni, tanulni azonban már felléptet oktatási szakértőket, az egyikük például Foucault elméleteivel közelít az iskolai szabadság kérdéséhez. Mi volt az, ami az oktatásüggyel kapcsolatban kiverte nálatok a biztosítékot?

LA: Az új köznevelési törvény miatti felháborodás adta az indítólökést, de aztán nagyon hamar rájöttünk, hogy már a jelenlegi rendszerrel is rengeteg baj van. Ha külföldön kérdeznek újságírók, melyek jelenleg a legnagyobb problémák Magyarországon, mindig három területet emelek ki: a jogbiztonság hiányát, a romák helyzetét és az ezeknél is nagyobb, az ezeket is megalapozó katasztrófát: az oktatást. Itt nehezebb dolgunk volt, hiszen nem konkrét eseményt dolgoztunk fel, hanem egy borzasztóan összetett rendszert és jelenséget – így fennáll a felületesség veszélye.

narancs.hu: Hát, legalábbis széttartó a darab.

LA: Kicsit igen. Az én hibám, hogy nagyon későn alakult ki a végleges koncepció, de az őszi trafós előadásokig még dolgozunk rajta, módosulnak jelenetek, változik kicsit a sorrend és újraforgatunk is (az interjú a premier után, májusban készült – a szerk.).

narancs.hu: Nem gondolkoztok azon, hogy erőskezű meghívott rendezőkkel dolgozzatok?

LA: A Tanulninak van rendezője, Schermann Márta. De nem akarom ezzel elütni a kérdést, mert ő valóban inkább társrendező, akinek az én koncepciómat kellett megvalósítania – én rengeteget belebeszéltem, meg minden szereplő részt vett a gondolkodásban. A miénk nem rendezői színház. Csakis olyan vendégrendezőt hívnék, aki ismeri ezt a műfajt – tehát csak külföldiek jöhetnek szóba.

narancs.hu: És a távlati tervek?

LA: Hogy hol tartunk majd tíz év múlva? Nem tudom, mindenesetre úgy képzelem, hogy nem kötődünk majd egyetlen helyhez, hanem Európában és Magyarországon felváltva hozunk létre előadásokat, nemcsak verbatim darabokat, hanem mindig valami újat. De nem hiszem, hogy a szociálpolitikai témákról egyhamar lemondanánk.

A Szóról szóra kritikája itt olvasható.

Neked ajánljuk