Lakásszínházról talán már sokan hallottunk – de mi a helyzet a lakástáncszínházzal? Réti Anna, a kétszeres Lábán-díjas koreográfus a saját családi tűzhelye mellé, az otthonába invitálja a nézőket. De nem ez az egyetlen oka annak, hogy Majdhaleszidőm című előadásában egyértelmű: valami tényleg fontosról és személyesről van szó, hogy alkotóként belső és nagyon erős igénye van arra, hogy a saját nyelvén, eszköztárával elmesélje: miben van éppen benne.
Réti most éli meg az anyaság első éveit, és ennek az embert próbáló időszaknak a keretei és adottságai között való létezés művészi kifejezése érdekli. Pontosabban: hogyan lehet megjeleníteni a testet, ami nem tud nem táncosként/
táncosként létezni ebben a szűk térben. Ám az előadásban nem a panasz vagy az önsajnálat a domináns hang, hanem a játékosság, a szellemesség: a banális és a metafizika által való megérintettség.
A nézők a nagy ebédlőasztalt ülik körül. Előttünk kis tálkákban gondosan kikészítve a kisgyerekes szülők túlélőkészlete: macis chips, ropi, hasábokra vágott répa, néhány játék. Réti a nappaliból, Morricone zenéjére érkezik: ventilátorfútta, lobogó hajú, kanapé-szuperhős. Ajtó mögötti szegletbe behúzódva, zongora tetején, asztal alatt kúszva, üvegajtó mögött hajladozva, fejen állva is táncol vagy beszél (szöveg: Halasi Zoltán). Jelenléte megsokszorozódik, hol köztünk van, hol valahol máshol, hol helyzetébe, önmagába zárva-begubózva, hol felénk kinyílva. Még be sem fejeződik egy jelenet, máris kezdődik egy másik, minden összefolyik, a sietség és kapkodás, a kidolgozatlanság és lezáratlanság ellenére egy helyben áll az idő, és minden úgy tökéletes, ahogy van.
Magánlakás, október 27.
