Sötétség nyílt színen – színház és antiszemitizmus

Színház

A hülyeség ugyan kétségkívül örök, ám a zsidóellenes művek inkább csak idényjelleggel jutnak szerephez a hazai színpadokon és mozikban, s egyáltalán a magyar kultúrában.

Bár a józan ész általános győzelmét dőreség lenne kihirdetnünk, a legutolsó hírek szerint úgy tűnik, a magyar társadalom megmenekedett A hatodik koporsó című kései Csurka-hagymáz színpadi bemutatójának szégyenétől. Talán így sem lesz azonban teljesen érdektelen az alábbiakban a nyílt színi antiszemitizmus hazai produktumaiból felemlítenünk párat, körvonalazva e hagyomány mind mennyiségileg, mind minőségileg gyér jellegét.

Merthogy ne higgyünk a Metapédiának, sem a szélsőnél is szélsőbb jobboldali sajtótermékeknek és internetes oldalaknak, az általuk büszkén elősorolt antiszemita irodalom legnagyobbrészt vagy nem irodalom, vagy nem antiszemita. Így Móricz Zsigmond 1918 végén kiadott történelmi színműve, a Mohács előtt játszódó Fortunátus nyilvánvalóan az utóbbi csoportba tartozik: hiába követelik maguknak ezt az „elhallgatott” művet az Egyedül vagyunk 1943-as cikkeit szajkózók, a drámaszöveg a valóságban egyáltalán nem könnyíti meg az antiszemita értelmezést. Míg ellenben az 1941-ben Kádár Lajos és Solymosi István által megírt, majd a Falu Színpad vidéki előadásait követően, a német megszállás után a Madách Színházban félszáz előadást megérő Ártatlanok a „nem irodalom” csoportjába sorolható. Gajdó Tamás tanulmánya (Az utolsó színházi őrségváltás – 1944-ben) így összegzi a nyilas hatalomátvétel után a „nagy sikerre való tekintettel” tovább játszott darab történetét: „A faluhelyen játszódó cselekmény középpontjában a falusi kocsmáros és uzsorás, illetve annak kikeresztelkedett fia áll. A fiú ügyvéd lett, s képviselő akar lenni, ehhez szeretné megszerezni a parasztok támogatását. Egy antiszemita írnok szerencsére résen van, s terhelő adatokat gyűjt a fiúról és az apáról, így a végén a csendőrök letartóztathatják őket. A darabban felléptettek rabbit, zsidóságát tagadó, zsidózó bérlőt, a zsidók ármánykodásába belepusztuló parasztembert.” Kádár Lajos (a Kujtorgó lelkek című zsidóellenes regény írója) és szerzőtársa darabját amúgy egy harmadik antiszemita tollforgatónak, Dövényi Nagy Lajosnak kellett a fővárosi színházi igényekhez alakítania. Ő a Tarnopolból indult el című kurzusmű szerzőjeként vált ismertté, s egyebek mellett 1944-ben egy forgatókönyv megírására is felkérték: a tiszaeszlári vérvádat kellett volna dokumentumfilmmé formálnia egy beszédes című tudományos tanulmány (Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora) nyomán.

A negyvenes években mindazonáltal játékfilmet is forgattak e fertelmes tenorban: a Tóth Miklós forgatókönyvén alapuló antiszemita filmdráma, az Őrségváltás e zsáner reprezentánsa. A Páger Antal főszereplésével büszkélkedő 1942-es film, amelyből félórányi töredék, valamint a forgatókönyv maradt az utókorra, a harmincas évek végén játszódik: a gyárát látszólag keresztény kézre adó zsidó tulajdonos üzelmeivel, bábként mozgatott, naiv strómannal, s persze a film végén megdicsőülő Takács mérnökkel, aki végül fajmagyar szakemberként megérdemelten veszi kezébe a gyár irányítását.

De vissza a színpadi művekhez, amelyek közé némi felületességgel akár egy seregnyi népszínművet is besorozhatnánk, hiszen a 19. század megannyi ilyen színpadi művében felbukkan a zsidó rőfös/árendás/tollkereskedő figurája mint komikus zsáneralak vagy épp másodintrikus. Csakhogy a maga korában ez a színpadi konvenció éppúgy nem számított antiszemitának, mint ahogy értelemszerűen nem volt az mondjuk a zsidó származású Ágai Adolf sem, aki pedig életre hívta a korabeli vicclapok visszatérő alakját, Seifensteiner Salamont, akinek pedig egy-egy monológja ma bizonnyal merőben problematikusnak tetszene. (Ha tudni szeretnénk, hogy a 19. században mi volt valóban zsidóellenes magyar irodalmi mű, hát Kuthy Lajos reformkori regénye, a Hazai rejtelmek: benne a váltócsempész Löbl zsidóval, aki nem csupán nagyban nyerészkedik, de előzékenyen ki is beszéli a magyar haza felett formálódó zsidóuralom jószerint minden életterületre kiterjedő programját.)

S végül akadnak színművek a magyar drámatörténetben, amelyeket nem csupán szélsőjobbról emlegetnek olykor antiszemita művek gyanánt, ám amelyek paradox módon szemre akár problémátlannak is tűnhetnek. Ilyen mondjuk Vaszary János 1936-os szatirikus színműve, a Hölgyek és urak. Gond nélkül elő lehet venni, s újra el lehet játszani, aminthogy elő is vették úgy két évtizede, és tévéjátékot forgattak belőle – anélkül, hogy e produkció láttán bárkiben is felmerült volna az antiszemitizmus vádja. Az ilyen esetekben ugyanis csupán akkor válik kényessé a képlet, ha a nézők számára a játék egyértelművé teszi a tényt, hogy a nőket és emberi becsületeket egyaránt megvásárló, ellenszenves bankvezér zsidó származású.

Neked ajánljuk