Színház

Unalma termékeny. "Egy darab a múlt csapásairól, könnyel és vérrel írva", szól az alcím. Aztán se könny, se vér, csak mozdulatlanság, a színpadi történések hiánya, ami átadja a nézőnek a belső cselekvést, reflektálást. És ami elviselhetetlenül hétköznapinak és természetesnek tűnik a színpadon, elkezd hasonlítani valamire, amit úgy hívunk: élet. És nem úgy, hogy színház. Pedig meglehetősen teátrális.

A magyar színháztörténet egyik leghosszabb sikerszériáját rendezte, az 1998-ban bemutatott Portugált és a darabból készült filmet. A Katona József Színház előadása most DVD-n is megjelenik. Színházában, a csőd fenyegette Sanyi és Arankában beszélgettünk humánumról, ellenzékiségről, ábrándokról, a demokrácia helyetti nihilről.

Bill Manhoff Broadway-darabját Barbra Streisand és George Segal vitte sikerre filmen. A Bagoly és Cicát Zöldi Gergely újrafordításában Pelsőczy Réka rendezésében mutatja be az Orlai Produkció.

Egy hasisfüggő magánnyomozó megnemesedik. Erről szól a W úr üzen, az Isteni műszak rendezőjének első színházi munkája. A film noir szerelmesét erről a Chandler-adaptációról kérdeztük.

A két versengő, egymást kiegészítő, de egymással hadban álló nőt, a fogoly skót királynőt és az uralkodó angolt egy térbe zárja az előadás. Szimbolikusan és fizikailag is.

Radikális adaptációiról vált ismertté dramaturgként. Harmadik rendezésénél tart, de most dolgozik először nagyszínpadon, klasszikus szöveggel. Az Örkény Színház tagjával a Stuart Mária bemutatója előtt beszélgettünk.

A Narancs legfrissebb számában a világhírű drámaíróval, Tom Stopparddal olvasható exkluzív interjú. Az viszont csak itt és csak most olvasható, hogy a Rosencrantz és Guildenstern halott ünnepelt szerzője miért fogadta a szívébe Margaret Thatchert.

A csütörtökön megjelenő Narancsban terjedelmes interjút olvashatnak Alföldi Róberttel. Egy kis ízelítőt adunk belőle.

Gyabronka Józsefnek semmi köze a remény színházához, Márta Istvánnak a határon túlra húz a szíve, Mohácsi János pedig csak magában keresi a hibát. Aktuális színházi körkérdésünk.

Néhány évvel a darab megírása után, 1957-ben egy amerikai börtönben nagy sikert aratott egy Európában akkor már egyre ismertebb mű, a Godot-ra várva. Az ezernégyszáz fős, akkoriban a halálos ítéletet gázkamrával végrehajtó San Quentin-i börtön lakói számára a (színpadi) várakozás ismerős tény lehetett, ahogy a felfüggesztett, állandó, megragadhatatlan idő is, a tevékenység hiánya és annak lehetetlensége pedig tapasztalat.

Molnár pár hónapja ugyanitt, néhány alkotótársával közösen megcsinálta a Nyúzzatok meg! című, immár Lábán-díjas produkciót. Hogy lendülete, alkotókedve és tehetsége nem egyszeri csoda, és nem csak Hód Adrienn koreográfiáiban vagy a BLOOM! alkotóközösség keretei között képes megnyilvánulni, azt a már koreográfusként jegyzett friss előadásával is bizonyította.

Orbán Viktor végre válaszolt Kulka János levelére – a rá jellemző semmitmondással, így inkább idézzünk fel néhány színházi levelet, amely a 20. században a legfőbb vezetők íróasztalára eljutott.

Ónodi Eszter a szívfájdító groteszknek örül, Bíró Kriszta a gödör peremét várja, Polgár Csabát a változatlanság nyomasztja. Aktuális színházi körkérdésünk.

Van másik! - kiáltja Szikszai Rémusz az ismert cirkuszi attrakcióval, és újabb hangszert vesz elő, amin elfújja ugyanazt az elnyomás természetéről, kicsit más hangszínben. És ahogy a cirkuszban, itt se örülünk kevésbé a dobnak attól, hogy korábban már láttuk a teljes hangszerarzenált.