Mintha a másik iránti megvetés, irigység, düh és pusztító gyűlölet olyan fogság volna mindenki számára, amiből nem lehet kilépni. Mindketten beszűkült tudatállapotban vergődnek, ezt a szűkséget fogalmazza az előadás tágas képekben, gazdag térben, egyedülálló fényvilágban (tér: Kálmán Eszter).
Az előadás nemcsak színházilag, egyedi teatralitásával, de szellemileg-gondolatilag is rendkívül gazdag, felkavaró és mégis közvetlen, játékos. Örökidejű és véresen mai, hiszen egyik nagy kérdése, hogy a gyűlölettel minek kéne szembeállnia, hogyan kell rá válaszolni. Mert ez a Stuart a gyűlölet önpusztító erejéről beszél. Intelligensen gondolkodik a nőkről - és számos nő van a darabban, nemcsak a hatalom alakítói, de szolgálói is, ugyanakkor mégis posztfeminista állításokat tesz a nemek feletti emberiről.
Erzsébetnek a saját hatalma a börtön, ahonnan nem tud kilépni, bár királyi "rezidenciája" mintha a világ urává avatná (talán Hitler Alpokra néző Sasfészke ihlette a súlyos képeket), Máriának a saját dühe, kevélysége fogságának oka. Közös téren kellene osztozniuk. Fojtó bergmani összezártság, egymástól való függés, teljes szabadsághiány.
Bergmani a két főszereplővel való nézői kapcsolatunk is: a rendező állandó, feszült "közelieket" teremt a két hatalmas erejű színésznővel, Szandtner Annával és Hámori Gabriellával. Arcuk meztelen, kiszolgáltatott. A démonok itt ki-be sétálnak, mert Gáspár Ildikó rendező finom színházi eszközei a láthatatlant is láthatóvá teszik, a lélek legbelső, a hatalom legtitkosabb, kiismerhetetlen folyamatait, az értelmezhetetlen királyi hangsúlyokat. Az előadás, miközben lefegyverzően mesél egy történetet, folyamatos figyelmeztetés, ébrentartás, tanulás az emberiről.
Örkény Színház, május 17.
