Színház

Három olyan előadást láttam, amelyek Kelemen Kristóf nevéhez fűződnek, és színházilag mindegyik teljesen más volt.

Nagy port kavart Vona Gábor látogatása a Spinozában. Sándor Annát meg is fenyegették, de ő kiáll a döntése mellett.

Amerikában nem ismerték fel egyiküket sem.

„A báb nem korosztály, hanem műfaj” – olvasható a Budapest Bábszínház kapuján belépve, mindjárt az előtérbe vezető lépcsők felett.

Végre valami értelmes történik a hatodik kerületi volt MSZP-székházban. A Jókai utcai épületben nyílt meg idén áprilisban a Hatszín Teátrum, az ország legfiatalabb, legkisebb zsebszínháza. Amilyen kicsi, olyan fontos. Hogy miért? Elmesélem.

A nagy hatalmú úr fiatal lányokra hajt.

A színésszel zeneszerzésről, színészlakásról és a zaklatási ügyekről is beszélgettünk. Ajánló a Narancs karácsonyi dupla számából!

Leginkább egzisztencialista drámának nevezném. A létezésről, annak legapróbb pillanatairól, érzeteiről szól. A mindennapiságról, drámai fordulatok nélkül, a poézis hangján. Azt hiszem, nem találkoztam még ilyen nem magyar magyar darabbal, nem tudnám megnevezni, hol vannak itthoni elődei, legfeljebb Hamvas Béla Karneválja jut eszembe róla.

A címszerepet és Falstaff Jánost is ő alakítja Mácsai Pál rendezésében, az Örkény Színház nemrég bemutatott IV. Henrikjében. Királyi hasakról, fejedelmi borokról és a rendszerváltás zavarosáról is beszélgettünk.

Nemrég a Kisebbségkutató Intézetben a Ki vagy te, vajdasági magyar? című könyv vitáján apokaliptikus kép rajzolódott ki az elvándorló, kiürülő Vajdaságról. A fiatalok reménytelennek látják otthon a helyzetüket, rengetegen hagyják el az országot. Ugyanakkor, és ez a paradoxon, amire a kisebbségkutatók sem igen tudnak válaszolni, mégis van valami furcsa, szinte megragadhatatlan energia is a levegőben: tervek, szándékok, vágyak, akarások, fel nem adott álmok, egyfajta remény a reménytelenségben.