Tarnóczi Jakab: Nem szeretek csendben maradni, nem szeretek lenyelni rossz mondatokat

Radical Relax címen rendez előadást a Katonában, amelynek ezúttal ő az egyedüli szerzője is. Arról beszélgettünk vele, hogy hogyan lesz közösségi élmény egy előadás, s mi történik, ha semmit sem csinálunk, de szóba került az is, hogy milyen lenne, ha kikapcsolnánk a telefont, és megennénk egy levest.

Magyar Narancs: Többnyire saját darabokat rendezel – miért nem klasszikus darabot vagy kortárs drámát?

Tarnóczi Jakab: Az első saját szövegünk az Isten, haza, család volt a Kamrában, amelyet Varga Zsófi dramaturggal közösen írtunk, és már három éve műsoron van. Először nehéz volt a mi mondatainkkal dolgozni, a saját szövegemet instruálni, kihívás volt szembesülni azzal, hogy milyen pluszterheket ró ez egy próbára. Ezután, amikor darabot kerestem, mindig hiányérzetem volt, mert azt az élményt kerestem, azt a fajta szabadságot, amelyet az a munka adott. Olyan történeteket szeretnénk elmesélni, amelyek itt és most játszódnak Magyarországon. Nekem már furcsa lenne, mondjuk Bányai Kelemen Barnát egy precízen megírt angol drámában Johnnak szólítani. Jól­esik az itt és most természetessége.

MN: Igényli a néző is, hogy „itt és most legyünk”?

TJ: Igen, a nézőknek nagy igényük van az új történetekre.

MN: Inkább a Katona közönségéről beszélsz, nem? Folyton azt hallani, hogy a nézők klasszikusokat szeretnének látni.

TJ: Az emberek szeretnek olyan előadásokat nézni, ahol nem tudják, mi fog történni pontosan. A Cseresznyéskert inkább azokat érdekli, akik sokat járnak színházba, hiszen egy kortárs adaptációhoz általában ismerni kell a darabot, hiszen a legtöbb rendező automatikusan úgy nyúl egy klasszikushoz, hogy mást adjon, mint a korábbi interpretációk. Egy alkalmi színház­látogató kicsit belterjesnek érezheti ezt. Másrészt pedig társadalmi felelősséget is érzek. Az Ibsen-darabokból például millió dolog kiolvasható, társadalmi helyzetek rajzolódnak ki pusztán attól, hogy Ibsen a saját koráról, a saját közegéről írt, ami azóta is hivatkozási alap. Jó, ha valamiféle korrajz vagy lenyomat fennmarad arról, amiben és ahogyan élünk. Mindegyik produkció úgy született, hogy az alkotócsapattal leültünk megbeszélni, milyen színházat érdemes csinálni, hogy ki mit érez, milyen jellegű előadásra lenne szükség, mi milyen előadásra ülnénk be legszívesebben. Minek van értelme 2024-ben, Budapesten, ebben a belvárosi színházban, este hétkor?

MN: És milyen előadást érdemes most csinálni?

TJ: Most szempont volt, hogy az eddigiekhez képest hova mozduljunk el. Abban a három előadásban – az Isten, haza, család, a Magányos emberek és az Extázis –, amelyeket eddig együtt csináltunk ezzel az alkotócsapattal, különböző módokon kísérleteztünk azzal, hogy mi a néző pozíciója, amikor belép a térbe, és aztán milyen döntéseket hozhat. Felmehet-e a színpadra, és ha igen, mikor és hogyan van jelen a térben. A Radical Relax annyiban lesz új, hogy a megírt drámát két órában végignézzük a nézőtérről, az este második felében pedig egy negyvenperces koncert lesz a színpadon, ami valamennyire kapcsolódik az előadáshoz és a történethez. Mindkettő megállja a helyét önmagában is, de komplexebb élményt kap, aki mindkét eseményen részt vesz.

MN: Miért gondoltátok, hogy a né­ző erre ülne be a legszívesebben?

TJ: Az Extázisban, ahol négyszer is fel lehet menni a színpadra, azt tapasztaltuk, hogy a nézők aktívak, a végén egészen sok ember van a színpadon. Arra vágytunk, hogy egy megrendezettebb, szerkesztettebb, zeneibb egység legyen, amelyben részt vehetnek, így lett ebből koncert. Létre szerettünk volna hozni egy olyan színházi eseményt, amelyben egyszerűen csak jó érzés benne lenni, de már nem a történet konfliktusai, feszültségei dolgoznak tovább. A történetnek is része a közös éneklés, a mantraéneklés, és szerettük volna, hogy ez a nézőkkel is megtörténjen, és ezáltal egy igazi közösségi élményben legyen részük. Tartalmát tekintve sokat beszélgettünk a különböző megküzdési technikákról. Sokat foglalkozunk azzal, milyen eszközeink vannak arra, hogy egyensúlyban maradjunk az életünkben. Létrehoztunk egy fiktív intézményt, tulajdonképpen egy elvonulóhelyet, kitaláltuk a szabályrendszerét, ezen belül látunk egy történetet, amely a civilizációból való kiszakadást mutatja be, annak a nehéz és szép részeivel együtt.

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Az előadás leírásában felszólítanak minket, hogy kapcsoljuk ki a telefont, csendesedjünk el, figyeljük a légzésünket, és ne csináljunk semmit. A telefonhasználatot, az on­line tér hatását a generációd komoly problémájának tartod?

TJ: Ez nem csak generációs probléma, az egész világ ezzel küzd, de egyáltalán nem csak erről szól az előadás, ennél sokkal összetettebb és életszerűbb az anyag.

MN: Ha a közösségi oldalaidat keresi az ember, nem nagyon találja. Ez tudatos döntés?

TJ: Igen, egyértelműen, de én is függője vagyok a telefonomnak. A Facebookot azért iktattam ki, mert rengeteg olyan tartalom jön szembe, amire nem vagyok kíváncsi, automatikusan beszivárognak olyan problémák és fékevesztett dühkitörések is, amelyekre nincs szükségem. Nagyon be tudtam szorongani attól a rengetegféle problémától, amelyek a világból ömlenek felém, mert megérintenek, felkavarnak, de nem tudok velük mit kezdeni. Mindeközben pedig egy észrevétlen, párhuzamos pályán működik a tudatom. És erre nincs szükségem.

MN: Miért az elvonulás lett végül a darab témája? Voltál hasonló meditáción?

TJ: Buddhista elvonuláson voltam. Amikor egy-egy téma foglalkoztatni kezd, az azért van, mert nincsenek válaszaim, felmerülnek bennem motívumok, akár életfilozófiák vagy technikák formájában, és szeretném megnézni, mi van a jelenségek mögött. A darabbéli elvonuláson például nem lehet telefont használni, bizonyos helyzetekben nem lehet beszélni, és azt figyeljük, hogy ez mit vált ki az emberekből. Van a darabban egy régóta tartó hármas barátság, ami annyira evidens, hogy az elmúlt években nem is kérdőjelezték meg, miért létezhet még. Evidens, hogy párhetente beülünk sörözni, párszavas üzeneteket váltunk egymással, de amikor együtt vagyunk, nem figyelünk annyira egymásra, mert pörgetjük a telefonunkat, eltereli a figyelmünket a munkánk. Valójában érdekeljük-e még egymást?

MN: Ha kiszakadunk valahogyan a mindennapokból, jobban felszínre kerülhet a hiány?

TJ: A járvány alatt is sok emberben felmerült, hogy ha nem dolgozunk, nem járunk egyetemre, nem találkozunk a barátainkkal, ha nem tudjuk, mi lesz velünk, akkor mi az élet. Milyen egy nap, milyen csak úgy lenni? Ritkán van olyan, hogy csak úgy vagyunk. Amikor csak beülünk egy kávézóba, és nem csinálunk semmit tíz percig. Hirtelen rengeteg gondolat jön, ami ijesztő és kétségbeejtő, de feltűnhet sok fontos kérdés is, amin lehet, hogy érdemes lenne gondolkodni. Olyan is ritkán van, hogy nem nézek semmit evés közben, vagy legalább nem nézek rá a telefonomra. Milyen lehet csak úgy leülni, és megenni egy levest?

MN: Valahol nyilatkoztad, hogy a színházi struktúra, a repertoárszínház kicsit elavult. Ehhez képest a Katonába szerződtél.

TJ: Azt nem állítom, hogy a repertoárszínház és a kőszínházi társulatok, úgy ahogy vannak, nem működnek. Vannak olyan nehézségek és evidenciák, amelyeket jó lenne átgondolni. Elég sok lépést tett a színház vezetősége afelé, hogy transzparensebben és nyíltabban kommunikáljunk arról, kinek mik az igényei, és hogyan tudnánk gördülékenyebben együtt dolgozni.

MN: Fontosnak tartod, hogy alkotóként tisztában legyél a közéleti történésekkel?

TJ: Persze, hiszen sokat hangoskodtam is ezzel kapcsolatban az elmúlt években, soha nem féltem elmondani, amit gondolok. Az SZFE-s modellváltás kapcsán annyira involválódtam érzelmileg, hogy ráment a testi-lelki egészségem is. Aktív voltam, sokat beszéltem erről tüntetéseken is, amikor szükség volt rám, ott voltam, ha lehetőségem nyílt a nyilvánosságon keresztül beszélni minderről, megtettem. Csalódás, hogy semmiféle eredménye és foganatja nem lett, de ettől függetlenül fontos beszélni arról a valóságról, amiben vagyunk. Viszont az utóbbi időben kicsit hátrébb léptem, jobbnak láttam gyakorlati módon, a saját közegemben tenni azért, hogy a dolgok jobban működjenek. Nekem most itt van a Katona, de tanítottam a Freeszfén, és az új SZFE-re is visszamentem.

MN: Hogy mentél vissza?

TJ: Sok osztály hagyta ott akkoriban az SZFE-t, de voltak, akik maradtak. A Zsámbéki–Fullajtár-osztálynak már csak két éve volt hátra, közülük négyen le is szerződtek a Katonába. Hívtak, hogy csináljak nekik egy vizsgaelőadást, és nem éreztem azt, hogy azt kellene mondanom, hogy márpedig az új SZFE-re be nem teszem a lábam. Ennek semmi értelme nem lett volna, sokkal több értelme volt annak, hogy dolgozhattam velük.

MN: Ez nem mégiscsak valamilyen áthúzása annak, ami történt, amiért te is kiálltál, hogy semmilyen módon nem vagyunk hajlandók kollaborálni az új vezetéssel?

TJ: Nagy dilemma volt, de itt fiatal emberek idejéről és karrierjéről van szó. Ha a mi generációnk folyton azt fogja mondani, hogy én veled itt, és így nem, akkor tényleg soha nem lesz ennek vége. Ráadásul egy olyan osztállyal dolgoztam, amelynek tagjai a legaktívabban csinálták az egyetemfoglalást, mégis úgy döntöttek, hogy maradnak, de semmilyen módon nem kollaboráltak senkivel, éppen ezért hívtak engem dolgozni.

MN: Ha egy olyan osztály hív, akit frissen vettek föl, mennél?

TJ: Volt olyan, hogy hívtak vizsgaelőadást nézni, és elmentem. Ha nem megyünk el vizsgaelőadásokat nézni, attól még nem fog bedőlni a rendszer. Van egy belső hang, egy érzet, amelyre hallgatni lehet, és ha ez tiszta, akkor teljesen rendben van, amit csinálok. Volt, hogy elmentem a Nemzetibe a Vidnyánszky-osztály vizsgájára, mert meghívtak, és bizonyos hallgatók örültek, hogy elmentem. Azt lenne fontos megvizsgálni, hogy ki hogyan dolgozik, mit csinál, ki mennyi munkát, mennyi energiát fektet bele a munkájába. Folyton csak általánosságokról beszélünk, de a szakmáról kevésszer van szó, a kézzelfogható dolgokról.

MN: Mégiscsak van egy olyan rendszer fö­löt­tünk, amely ellehetetlenít embereket, csapatokat.

TJ: Az a nehéz a kultúrpolitikával, a kulturális közeggel, hogy folyton olyan problémákhoz jutunk el egyéni alkotóként, amelyek sokkalta nagyobbak nálunk. Mi a felelősségem abban, hogy a függetleneket nem támogatják? Mit tudok tenni? Mit tudok tenni akkor, amikor nem szakmai alapon váltottak le és neveztek ki igazgatókat? Azt mindenki egyénileg méri fel, hogy hogyan szolidarizál, hogyan beszél arról, hogy ez nincs rendben. Ezek kormányváltó kérdések egy olyan politikai klímában, amelyben sem egyénileg, sem a művészek összefogásával nem tudtunk elérni semmit. Próbáltuk és próbáljuk, de nem hogy a kormányt nem tudjuk megdönteni, de még a saját ügyeinkben sem tudunk hatékonyan eljárni, hiszen eldöntött kérdések vannak. Most úgy tudok kézfeltartani, hogy igyekszem az előadásaimban tematizálni bizonyos problémákat, és ha a csapból is Orbán Viktor folyik, és megfulladok attól, hogy ezzel az emberrel kell foglalkoznom, akkor, ha az én generációmról készítek előadást, szó lesz benne Orbán Viktorról. Nem öncenzúrázunk, bármiről lazán beszélünk, ami a valóság része, de az is egy nagy kérdés, hogy mikor beszélünk, tényleg a valóságról szólunk-e, és mennyire szeretnénk szépíteni vagy heroizálni azt.

MN: Egy SZFE-s tüntetésen mondott beszédedben is van szó a szolidaritásról, beszélsz történetekről, amelyekben nem álltak ki melletted, nem védtek meg. Ez még mindig így van, vagy változott valami?

TJ: Az elmúlt években megpróbáltam a saját közegemre fókuszálni, ami nem jelenti azt, hogy ignorálom, ami a Katona József Színházon kívül történik, de fontos lett, hogy ebben az intézményben tudjunk bízni egymásban, problémákról beszélni, és ne érezzük magunkat egyedül. Abba a közegbe próbáltam csatornázni a meglátásaimat, ahol ténylegesen tenni tudok valamit. Nem szeretek csendben maradni, nem szeretek lenyelni rossz mondatokat, elmenni rossz hangsúlyok mellett. Része lett a munkámnak, hogy minél nyíltabban kommunikáljunk, hogy minél inkább emberléptékű legyen a közös munka.