Színház

„Ma már nincsenek írók”, hangzik fel váratlanul a szünetben; a színdarabból kilépett gáz(készülék)szerelő mondja a közönség közé vegyülve, önironikusan.

Vannak olyan előadások, amelyek után (még) jobban lehet szeretni a színészeket. Ezt a hatást nem annyira a drámán alapuló színház, hanem inkább az olyan előadások érik el, amelyek a színészetre mint mesterségre és a színészekre mint a tökéletlenséget és a kudarc lehetőségét is magukban hordozó személyiségekre reflektálnak.

Levelet írtak Kásler Miklósnak, mert a szervezet szerint Vincze Balázs nem tud elfogulatlan szakmai döntéseket hozni.

Május végén lesz 70 éves, a kerek évforduló alkalmából ültünk le beszélgetni. Hofi, Bödőcs, Mándy, Csurka és Szittya Attila Bendegúz is szóba került.

A múlóban lévő évad öt legerősebb előadásából kettőt ő rendezett. Aki tudni szeretné, hol élünk és milyen veszedelmek leselkednek ránk, annak Miskolcra és a Radnóti Színházba muszáj elmenni. Amúgy a vándorrendezőnek ma sincs könnyű élete.

Egyetlen spontán nézői felszisszenést hallani ezen az estén: amikor Lady Anna arcul köpi Richárdot. Mert a konkrét, valódi testi váladék feltöri a teatralitás burkát, a művészi „olyan, minthát”, az est sokszor fárasztó artisztikumát, és az undorító nyál lecsordul a másik arcán.

Emlékszem, mennyire bosszantott a Katona József Színház egy régi előadásában, a Cigányokban az a rész, amikor a pesti újságírónő bemegy a falusi kocsmába, és frissen facsart narancslevet kér: több tudatosságot feltételeztem volna valakiről, akit foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

A szexuális zaklatással vádolt Marton valamiért az álszentségről, a jámborságot megjátszó ember jelleméről akar beszélni.