Horváth Csaba formanyelvének találkozása a teljes klasszikus szöveggel szép teljesítmény, annál is inkább, mert a negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztály tökéletesen abszolválja a feladatot. A kortárs táncszínházi elemek használatával nemcsak konkrétan megjelenítik a Toldit, hanem az expresszív koreográfia és Dresch Mihály őrületes zenéje révén magasabb regiszterekbe emelik a művet. A tánc véletlenül sem lesz illusztráció, és a zene sem válik kísérőelemmé - ez a társművészetek egyenértékű, komplex találkozása. Az előadást meghatározó ötletes minimalizmus a történetmesélésnek lendületet, míg a szerepformálásoknak plusztöltetet ad, így lesz minden szereplő karakterén kívül nemcsak egy másik, de még narrátor is, sőt a főszereplő, Toldi Miklós (összetett jelleme miatt) még duplikálódik is. A kortárs és népi jelleget mutató mozdulatvilág az eszköznélküliség kietlenségében ugyanolyan látványossá válik, mint az egy-egy autentikusnak tűnő kellék használatával kreált jelenetek. Nemcsak a keretként szolgáló, kontextualizáló táncepizódok, de egy-egy jelenet is szinte belénk ég. Ilyen a hátborzongatóan kreatív közös tánc a keretükből leemelt ablakokkal, amik hol partnerként, hol kiegészítőként jelennek meg.
Gyöngy Zsuzsa, Hegymegi Máté, Horkay Barnabás, Nagy Norbert Zsolt, Pallag Márton, Varga Krisztina és Zsíros Linda osztályként való bemutatkozása a nagyközönség előtt több mint emlékezetes.
Ódry Színpad, november 2.
