„Ugrani nagyon szeretek” - Leblanc Gergely balettművész

  • Kozár Alexandra
  • 2017. március 9.

Színház

Olyan profin áll föl a fotózáshoz az operaház legfelső teraszának korlátjára, mintha naponta gyakorolná. Persze a Don Quijote pas de deux-jét táncolni majd húsz percen keresztül lényegesen nehezebb – ezzel aratott sikert legutóbb a mindössze 24 éves táncos, a Magyar Állami Operaház Basilja, Spartacusa, Diótörő hercege, Lenszkije és Anyeginje.

Magyar Narancs: Azt mondják, a Don Quijote technikailag az egyik legnehezebb balett, bombabiztos technika kell hozzá, gyilkos pas de deux-k és rettentő nehéz emelések tarkítják.

Leblanc Gergely: Bombabiztos technika kell hozzá, mégsem ez a legnehezebb férfi főszerep a repertoárunkban. A Diótörő például bonyolultabb emeléseket tartalmaz, és nagyobb fizikai állóképességet igényel. Miközben a Don Quijote előadásokat játszottam, már készültem az azt követő Diótörő-sorozatra, így érezhetővé vált a két szerep közti különbség. A Don Quijote-felújítás a világhírű orosz balettmester, Michael Messerer alkotása. Óriási élmény volt vele dolgozni, és végigkísérni, ahogy ez a darab megszületik.

MN: Mennyiben más Messerer koreográfiája a világon mindenütt játszott Petipáéhoz képest?

LG: A darab stílusa, hangulata ugyanaz, a lépésanyag, a táncok sorrendje más. De egyébként van vagy százféle Don Quijote-verzió a világban.

MN: Balettigazgatód, Solymosi Tamás úgy jellemzett egyszer, hogy azért is tudsz sikeres lenni, mert a munka- és szerepéhségeden túl nagyon jó a pszichés háttered. Ezt otthonról hoztad, készen kaptad, vagy sokat dolgozol rajta?

LG: Otthonról is hozok egyfajta nyugalmat, igen, de magam is szeretem, ha rend van körülöttem. A stresszforrásokat igyekszem kívül tartani, illetve a problémákat minél hamarabb megoldani. Ami zavar, azt megpróbálom azonnal orvosolni, különben nem tudok továbbmenni, a dolgaimra koncentrálni. Csak úgy tudok működni, ha rend van körülöttem.

MN: Az öltöződben is ekkora a rend?

LG: Nem, ott nem, de ott pici a hely.

MN: Gyerekként édesanyád íratott be a Balettintézetbe. Mára nyilván igazolva látja akkori döntését, ami az övé volt, nem a tiéd. Legígéretesebb pályakezdő, legjobb férfi táncos, számos főszerep és most az Étoile-díj. Ő anno csak egy mozgékony kisfiút látott, de ezzel az erővel akár birkózni vagy bokszolni is beírathatott volna.

LG: Mivel Anyukám az Operában dolgozott, sok balettelőadást látott, ezekben a körökben mozgott, a vágyai ilyen irányba ragadták el.

MN: Megköszönted neki?

LG: Néha eszembe jut, hogy meg kéne köszönnöm neki. De az ő vágyálmán túl is szerencsém volt. Jók voltak a tanáraim, jó időben jöttem az operaházba, és vannak olyan adottságaim, amiket itt tudok használni, és máshol, például sportolói vonalon nem tudnék kamatoztatni. Apukám sokkal racionálisabban közelítette meg a dolgot, jobban látta a pálya árnyoldalát is, hogy a táncosok rengeteget dolgoznak, folyton fáj mindenük. De mára ő is igazolva látja anyukám választását.

MN: A szüleid segítettek vagy nyomás alatt tartottak?

LG: Abszolút a segítségemre voltak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy művészcsaládból származom. Az ő tudásuk és tapasztalatuk erős mankót nyújtott nekem, főként a kezdeti években. A színházban az élet nagyon mozgalmas, és rengeteg kihívás elé állítja a benne dolgozókat. A sikerélmények mellett igen sok irigységgel is találkozik az ember. A lelki dolgokban óriási segítséget nyújtottak a szüleim. Legtöbbször nem konkrét tanácsot adtak, hanem elmeséltek egy történetet a saját életükből, mellyel megmutatták, ők hogyan cselekedtek hasonló életszituációban. Volt, hogy ezek a történetek ellenpéldák voltak, de a lényeg, hogy a tapasztalataikat hasznosítani tudtam.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mi az, amiről úgy gondolod, táncszakmailag az erősségeid közé tartozik, és mi az, amit szerinted még tökéletesítened kell?

LG: Arra mindig odafigyelek, hogy úgy álljak a közönség felé, hogy a lábam vonala szép legyen. Nincs nagy rüsztöm, elég halott a lábfejem, ezért a figyelmem egy része arra irányul, hogy ezt javítsam, a másik meg arra, hogy elrejtsem. De ugrani nagyon szeretek, emelni és partnerelni is. Például a Don Quijotéban Tatjana Melnikkel csodálatos táncolni, nemcsak azért, mert nagyon könnyű és így egyszerűbb felemelni, de olyan a technikája, olyan kristálytisztán táncol, hogy abszolút megkönnyíti a férfi táncosok dolgát.

MN: A Don Quijote színlapján a főbb szereplők közül szinte te vagy az egyetlen magyar. Mit gondolsz arról, hogy egyre több a külföldi az operaházban, és azok, akik korábban a nagy szerepeket táncolták, most jelentősen háttérbe szorultak?

LG: Minden nagy külföldi balettegyüttes nemzetközi. A balett nemzetközi nyelv, és hülyék lennénk, ha ezt nem használnánk ki. A világ tele van jobbnál jobb táncosokkal, és azáltal, hogy ennyi külföldi táncol nálunk, az együttesünk nyitottabbá, dinamikusabbá és színesebbé válik. Rengeteget tanulunk egymástól, és nagymértékben nő a munkamorál. A tánckar felfelé nyomja a szólisták színvonalát és viszont. Egyébként amióta én a balettvilágba belecsöppentem, az volt a tendencia, hogy két, maximum három főt vettek föl a Balettintézetből, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskoláról. Ez a tendencia nem szűnt meg, csak mellé még felveszünk külföldi táncosokat is. A nyitottság szellemileg is meglátszik egy társulaton, a külföldiek más kultúrákat hoznak magukkal, és ez produktív közeget eredményez. Most nagyon jó a társulatban a hangulat, jó fejek a külföldiek, egészséges a verseny, mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. És nagyon fontos, hogy változatos a repertoárunk. Nem tudok még egy olyan színházat mondani, ahol egy évadon belül játszanak Don Quijotét, Manont, Anyegint, Spartacust, Hattyúk tavát, Kalózt és Kilián-darabokat. Gondolom, az erős repertoárunk is vonzza a külföldi táncosokat.

MN: A balett-táncosok időről időre lesérülnek, de te megúsztad eddig.

LG: Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen. Nem azért van, mert én olyan jól lennék genetikailag felépítve, hanem mert nagyon odafigyelek a testemre. Minden reggeli tréning előtt fél órával én már ott vagyok és bemelegítek, elvégzem a saját gyakorlataimat, amelyek segítenek ahhoz, hogy a balettórához megfelelően felkészült legyek. A testnek idő kell, hogy beinduljon. Szeretek minden izmot és ízületet lassan, ráérősen átmozgatni. Ez olyan, mint az autónál a motor bemelegedése. Van, aki el tudja kezdeni a pliével, én nem. Ha egy előadás 7-kor kezdődik, én már 4-re itt vagyok, és két nappal előtte elkezdek figyelni arra, mit eszem, mennyit alszom és hogyan edzek.

MN: Ez a pálya sajnos nagyon rövid, 25 év után gyakorlatilag nyugdíjba megy az ember. A későbbiekben szeretnél koreografálni?

LG: Nem. Nekem a klasszikus balett, a tánc az utam, legalábbis most így érzem. Ha majd egyszer vége lesz a pályámnak, akkor is valami olyat szeretnék csinálni, amit szeretek. De egyelőre még nem tudom, mi lenne az.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Dal a farkasoknak

Június 12-én Orbán Viktor exkluzív élő „interjút” adott Menczer Tamásnak a Harcosok Klubja tagjai számára a Fidesz békeharcáról. A miniszterelnök feltehetően úgy vélte, hogy saját online zászlóalja is gondban van, amikor az állandóan háborúban álló békekormány ideájának belső ellentmondását kell valahogyan feloldania azok számára, akiknek ebben a vakhit nem siet a segítségükre.