„Ugrani nagyon szeretek” - Leblanc Gergely balettművész

  • Kozár Alexandra
  • 2017. március 9.

Színház

Olyan profin áll föl a fotózáshoz az operaház legfelső teraszának korlátjára, mintha naponta gyakorolná. Persze a Don Quijote pas de deux-jét táncolni majd húsz percen keresztül lényegesen nehezebb – ezzel aratott sikert legutóbb a mindössze 24 éves táncos, a Magyar Állami Operaház Basilja, Spartacusa, Diótörő hercege, Lenszkije és Anyeginje.

Magyar Narancs: Azt mondják, a Don Quijote technikailag az egyik legnehezebb balett, bombabiztos technika kell hozzá, gyilkos pas de deux-k és rettentő nehéz emelések tarkítják.

Leblanc Gergely: Bombabiztos technika kell hozzá, mégsem ez a legnehezebb férfi főszerep a repertoárunkban. A Diótörő például bonyolultabb emeléseket tartalmaz, és nagyobb fizikai állóképességet igényel. Miközben a Don Quijote előadásokat játszottam, már készültem az azt követő Diótörő-sorozatra, így érezhetővé vált a két szerep közti különbség. A Don Quijote-felújítás a világhírű orosz balettmester, Michael Messerer alkotása. Óriási élmény volt vele dolgozni, és végigkísérni, ahogy ez a darab megszületik.

MN: Mennyiben más Messerer koreográfiája a világon mindenütt játszott Petipáéhoz képest?

LG: A darab stílusa, hangulata ugyanaz, a lépésanyag, a táncok sorrendje más. De egyébként van vagy százféle Don Quijote-verzió a világban.

MN: Balettigazgatód, Solymosi Tamás úgy jellemzett egyszer, hogy azért is tudsz sikeres lenni, mert a munka- és szerepéhségeden túl nagyon jó a pszichés háttered. Ezt otthonról hoztad, készen kaptad, vagy sokat dolgozol rajta?

LG: Otthonról is hozok egyfajta nyugalmat, igen, de magam is szeretem, ha rend van körülöttem. A stresszforrásokat igyekszem kívül tartani, illetve a problémákat minél hamarabb megoldani. Ami zavar, azt megpróbálom azonnal orvosolni, különben nem tudok továbbmenni, a dolgaimra koncentrálni. Csak úgy tudok működni, ha rend van körülöttem.

MN: Az öltöződben is ekkora a rend?

LG: Nem, ott nem, de ott pici a hely.

MN: Gyerekként édesanyád íratott be a Balettintézetbe. Mára nyilván igazolva látja akkori döntését, ami az övé volt, nem a tiéd. Legígéretesebb pályakezdő, legjobb férfi táncos, számos főszerep és most az Étoile-díj. Ő anno csak egy mozgékony kisfiút látott, de ezzel az erővel akár birkózni vagy bokszolni is beírathatott volna.

LG: Mivel Anyukám az Operában dolgozott, sok balettelőadást látott, ezekben a körökben mozgott, a vágyai ilyen irányba ragadták el.

MN: Megköszönted neki?

LG: Néha eszembe jut, hogy meg kéne köszönnöm neki. De az ő vágyálmán túl is szerencsém volt. Jók voltak a tanáraim, jó időben jöttem az operaházba, és vannak olyan adottságaim, amiket itt tudok használni, és máshol, például sportolói vonalon nem tudnék kamatoztatni. Apukám sokkal racionálisabban közelítette meg a dolgot, jobban látta a pálya árnyoldalát is, hogy a táncosok rengeteget dolgoznak, folyton fáj mindenük. De mára ő is igazolva látja anyukám választását.

MN: A szüleid segítettek vagy nyomás alatt tartottak?

LG: Abszolút a segítségemre voltak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy művészcsaládból származom. Az ő tudásuk és tapasztalatuk erős mankót nyújtott nekem, főként a kezdeti években. A színházban az élet nagyon mozgalmas, és rengeteg kihívás elé állítja a benne dolgozókat. A sikerélmények mellett igen sok irigységgel is találkozik az ember. A lelki dolgokban óriási segítséget nyújtottak a szüleim. Legtöbbször nem konkrét tanácsot adtak, hanem elmeséltek egy történetet a saját életükből, mellyel megmutatták, ők hogyan cselekedtek hasonló életszituációban. Volt, hogy ezek a történetek ellenpéldák voltak, de a lényeg, hogy a tapasztalataikat hasznosítani tudtam.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mi az, amiről úgy gondolod, táncszakmailag az erősségeid közé tartozik, és mi az, amit szerinted még tökéletesítened kell?

LG: Arra mindig odafigyelek, hogy úgy álljak a közönség felé, hogy a lábam vonala szép legyen. Nincs nagy rüsztöm, elég halott a lábfejem, ezért a figyelmem egy része arra irányul, hogy ezt javítsam, a másik meg arra, hogy elrejtsem. De ugrani nagyon szeretek, emelni és partnerelni is. Például a Don Quijotéban Tatjana Melnikkel csodálatos táncolni, nemcsak azért, mert nagyon könnyű és így egyszerűbb felemelni, de olyan a technikája, olyan kristálytisztán táncol, hogy abszolút megkönnyíti a férfi táncosok dolgát.

MN: A Don Quijote színlapján a főbb szereplők közül szinte te vagy az egyetlen magyar. Mit gondolsz arról, hogy egyre több a külföldi az operaházban, és azok, akik korábban a nagy szerepeket táncolták, most jelentősen háttérbe szorultak?

LG: Minden nagy külföldi balettegyüttes nemzetközi. A balett nemzetközi nyelv, és hülyék lennénk, ha ezt nem használnánk ki. A világ tele van jobbnál jobb táncosokkal, és azáltal, hogy ennyi külföldi táncol nálunk, az együttesünk nyitottabbá, dinamikusabbá és színesebbé válik. Rengeteget tanulunk egymástól, és nagymértékben nő a munkamorál. A tánckar felfelé nyomja a szólisták színvonalát és viszont. Egyébként amióta én a balettvilágba belecsöppentem, az volt a tendencia, hogy két, maximum három főt vettek föl a Balettintézetből, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskoláról. Ez a tendencia nem szűnt meg, csak mellé még felveszünk külföldi táncosokat is. A nyitottság szellemileg is meglátszik egy társulaton, a külföldiek más kultúrákat hoznak magukkal, és ez produktív közeget eredményez. Most nagyon jó a társulatban a hangulat, jó fejek a külföldiek, egészséges a verseny, mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. És nagyon fontos, hogy változatos a repertoárunk. Nem tudok még egy olyan színházat mondani, ahol egy évadon belül játszanak Don Quijotét, Manont, Anyegint, Spartacust, Hattyúk tavát, Kalózt és Kilián-darabokat. Gondolom, az erős repertoárunk is vonzza a külföldi táncosokat.

MN: A balett-táncosok időről időre lesérülnek, de te megúsztad eddig.

LG: Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen. Nem azért van, mert én olyan jól lennék genetikailag felépítve, hanem mert nagyon odafigyelek a testemre. Minden reggeli tréning előtt fél órával én már ott vagyok és bemelegítek, elvégzem a saját gyakorlataimat, amelyek segítenek ahhoz, hogy a balettórához megfelelően felkészült legyek. A testnek idő kell, hogy beinduljon. Szeretek minden izmot és ízületet lassan, ráérősen átmozgatni. Ez olyan, mint az autónál a motor bemelegedése. Van, aki el tudja kezdeni a pliével, én nem. Ha egy előadás 7-kor kezdődik, én már 4-re itt vagyok, és két nappal előtte elkezdek figyelni arra, mit eszem, mennyit alszom és hogyan edzek.

MN: Ez a pálya sajnos nagyon rövid, 25 év után gyakorlatilag nyugdíjba megy az ember. A későbbiekben szeretnél koreografálni?

LG: Nem. Nekem a klasszikus balett, a tánc az utam, legalábbis most így érzem. Ha majd egyszer vége lesz a pályámnak, akkor is valami olyat szeretnék csinálni, amit szeretek. De egyelőre még nem tudom, mi lenne az.

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)