„Ugrani nagyon szeretek” - Leblanc Gergely balettművész

  • Kozár Alexandra
  • 2017.03.09 21:40

Színház

Olyan profin áll föl a fotózáshoz az operaház legfelső teraszának korlátjára, mintha naponta gyakorolná. Persze a Don Quijote pas de deux-jét táncolni majd húsz percen keresztül lényegesen nehezebb – ezzel aratott sikert legutóbb a mindössze 24 éves táncos, a Magyar Állami Operaház Basilja, Spartacusa, Diótörő hercege, Lenszkije és Anyeginje.

Magyar Narancs: Azt mondják, a Don Quijote technikailag az egyik legnehezebb balett, bombabiztos technika kell hozzá, gyilkos pas de deux-k és rettentő nehéz emelések tarkítják.

Leblanc Gergely: Bombabiztos technika kell hozzá, mégsem ez a legnehezebb férfi főszerep a repertoárunkban. A Diótörő például bonyolultabb emeléseket tartalmaz, és nagyobb fizikai állóképességet igényel. Miközben a Don Quijote előadásokat játszottam, már készültem az azt követő Diótörő-sorozatra, így érezhetővé vált a két szerep közti különbség. A Don Quijote-felújítás a világhírű orosz balettmester, Michael Messerer alkotása. Óriási élmény volt vele dolgozni, és végigkísérni, ahogy ez a darab megszületik.

MN: Mennyiben más Messerer koreográfiája a világon mindenütt játszott Petipáéhoz képest?

LG: A darab stílusa, hangulata ugyanaz, a lépésanyag, a táncok sorrendje más. De egyébként van vagy százféle Don Quijote-verzió a világban.

MN: Balettigazgatód, Solymosi Tamás úgy jellemzett egyszer, hogy azért is tudsz sikeres lenni, mert a munka- és szerepéhségeden túl nagyon jó a pszichés háttered. Ezt otthonról hoztad, készen kaptad, vagy sokat dolgozol rajta?

LG: Otthonról is hozok egyfajta nyugalmat, igen, de magam is szeretem, ha rend van körülöttem. A stresszforrásokat igyekszem kívül tartani, illetve a problémákat minél hamarabb megoldani. Ami zavar, azt megpróbálom azonnal orvosolni, különben nem tudok továbbmenni, a dolgaimra koncentrálni. Csak úgy tudok működni, ha rend van körülöttem.

MN: Az öltöződben is ekkora a rend?

LG: Nem, ott nem, de ott pici a hely.

MN: Gyerekként édesanyád íratott be a Balettintézetbe. Mára nyilván igazolva látja akkori döntését, ami az övé volt, nem a tiéd. Legígéretesebb pályakezdő, legjobb férfi táncos, számos főszerep és most az Étoile-díj. Ő anno csak egy mozgékony kisfiút látott, de ezzel az erővel akár birkózni vagy bokszolni is beírathatott volna.

LG: Mivel Anyukám az Operában dolgozott, sok balettelőadást látott, ezekben a körökben mozgott, a vágyai ilyen irányba ragadták el.

MN: Megköszönted neki?

LG: Néha eszembe jut, hogy meg kéne köszönnöm neki. De az ő vágyálmán túl is szerencsém volt. Jók voltak a tanáraim, jó időben jöttem az operaházba, és vannak olyan adottságaim, amiket itt tudok használni, és máshol, például sportolói vonalon nem tudnék kamatoztatni. Apukám sokkal racionálisabban közelítette meg a dolgot, jobban látta a pálya árnyoldalát is, hogy a táncosok rengeteget dolgoznak, folyton fáj mindenük. De mára ő is igazolva látja anyukám választását.

MN: A szüleid segítettek vagy nyomás alatt tartottak?

LG: Abszolút a segítségemre voltak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy művészcsaládból származom. Az ő tudásuk és tapasztalatuk erős mankót nyújtott nekem, főként a kezdeti években. A színházban az élet nagyon mozgalmas, és rengeteg kihívás elé állítja a benne dolgozókat. A sikerélmények mellett igen sok irigységgel is találkozik az ember. A lelki dolgokban óriási segítséget nyújtottak a szüleim. Legtöbbször nem konkrét tanácsot adtak, hanem elmeséltek egy történetet a saját életükből, mellyel megmutatták, ők hogyan cselekedtek hasonló életszituációban. Volt, hogy ezek a történetek ellenpéldák voltak, de a lényeg, hogy a tapasztalataikat hasznosítani tudtam.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mi az, amiről úgy gondolod, táncszakmailag az erősségeid közé tartozik, és mi az, amit szerinted még tökéletesítened kell?

LG: Arra mindig odafigyelek, hogy úgy álljak a közönség felé, hogy a lábam vonala szép legyen. Nincs nagy rüsztöm, elég halott a lábfejem, ezért a figyelmem egy része arra irányul, hogy ezt javítsam, a másik meg arra, hogy elrejtsem. De ugrani nagyon szeretek, emelni és partnerelni is. Például a Don Quijotéban Tatjana Melnikkel csodálatos táncolni, nemcsak azért, mert nagyon könnyű és így egyszerűbb felemelni, de olyan a technikája, olyan kristálytisztán táncol, hogy abszolút megkönnyíti a férfi táncosok dolgát.

MN: A Don Quijote színlapján a főbb szereplők közül szinte te vagy az egyetlen magyar. Mit gondolsz arról, hogy egyre több a külföldi az operaházban, és azok, akik korábban a nagy szerepeket táncolták, most jelentősen háttérbe szorultak?

LG: Minden nagy külföldi balettegyüttes nemzetközi. A balett nemzetközi nyelv, és hülyék lennénk, ha ezt nem használnánk ki. A világ tele van jobbnál jobb táncosokkal, és azáltal, hogy ennyi külföldi táncol nálunk, az együttesünk nyitottabbá, dinamikusabbá és színesebbé válik. Rengeteget tanulunk egymástól, és nagymértékben nő a munkamorál. A tánckar felfelé nyomja a szólisták színvonalát és viszont. Egyébként amióta én a balettvilágba belecsöppentem, az volt a tendencia, hogy két, maximum három főt vettek föl a Balettintézetből, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskoláról. Ez a tendencia nem szűnt meg, csak mellé még felveszünk külföldi táncosokat is. A nyitottság szellemileg is meglátszik egy társulaton, a külföldiek más kultúrákat hoznak magukkal, és ez produktív közeget eredményez. Most nagyon jó a társulatban a hangulat, jó fejek a külföldiek, egészséges a verseny, mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. És nagyon fontos, hogy változatos a repertoárunk. Nem tudok még egy olyan színházat mondani, ahol egy évadon belül játszanak Don Quijotét, Manont, Anyegint, Spartacust, Hattyúk tavát, Kalózt és Kilián-darabokat. Gondolom, az erős repertoárunk is vonzza a külföldi táncosokat.

MN: A balett-táncosok időről időre lesérülnek, de te megúsztad eddig.

LG: Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen. Nem azért van, mert én olyan jól lennék genetikailag felépítve, hanem mert nagyon odafigyelek a testemre. Minden reggeli tréning előtt fél órával én már ott vagyok és bemelegítek, elvégzem a saját gyakorlataimat, amelyek segítenek ahhoz, hogy a balettórához megfelelően felkészült legyek. A testnek idő kell, hogy beinduljon. Szeretek minden izmot és ízületet lassan, ráérősen átmozgatni. Ez olyan, mint az autónál a motor bemelegedése. Van, aki el tudja kezdeni a pliével, én nem. Ha egy előadás 7-kor kezdődik, én már 4-re itt vagyok, és két nappal előtte elkezdek figyelni arra, mit eszem, mennyit alszom és hogyan edzek.

MN: Ez a pálya sajnos nagyon rövid, 25 év után gyakorlatilag nyugdíjba megy az ember. A későbbiekben szeretnél koreografálni?

LG: Nem. Nekem a klasszikus balett, a tánc az utam, legalábbis most így érzem. Ha majd egyszer vége lesz a pályámnak, akkor is valami olyat szeretnék csinálni, amit szeretek. De egyelőre még nem tudom, mi lenne az.

Neked ajánljuk