„Ugrani nagyon szeretek” - Leblanc Gergely balettművész

  • Kozár Alexandra
  • 2017. március 9.

Színház

Olyan profin áll föl a fotózáshoz az operaház legfelső teraszának korlátjára, mintha naponta gyakorolná. Persze a Don Quijote pas de deux-jét táncolni majd húsz percen keresztül lényegesen nehezebb – ezzel aratott sikert legutóbb a mindössze 24 éves táncos, a Magyar Állami Operaház Basilja, Spartacusa, Diótörő hercege, Lenszkije és Anyeginje.

Magyar Narancs: Azt mondják, a Don Quijote technikailag az egyik legnehezebb balett, bombabiztos technika kell hozzá, gyilkos pas de deux-k és rettentő nehéz emelések tarkítják.

Leblanc Gergely: Bombabiztos technika kell hozzá, mégsem ez a legnehezebb férfi főszerep a repertoárunkban. A Diótörő például bonyolultabb emeléseket tartalmaz, és nagyobb fizikai állóképességet igényel. Miközben a Don Quijote előadásokat játszottam, már készültem az azt követő Diótörő-sorozatra, így érezhetővé vált a két szerep közti különbség. A Don Quijote-felújítás a világhírű orosz balettmester, Michael Messerer alkotása. Óriási élmény volt vele dolgozni, és végigkísérni, ahogy ez a darab megszületik.

MN: Mennyiben más Messerer koreográfiája a világon mindenütt játszott Petipáéhoz képest?

LG: A darab stílusa, hangulata ugyanaz, a lépésanyag, a táncok sorrendje más. De egyébként van vagy százféle Don Quijote-verzió a világban.

MN: Balettigazgatód, Solymosi Tamás úgy jellemzett egyszer, hogy azért is tudsz sikeres lenni, mert a munka- és szerepéhségeden túl nagyon jó a pszichés háttered. Ezt otthonról hoztad, készen kaptad, vagy sokat dolgozol rajta?

LG: Otthonról is hozok egyfajta nyugalmat, igen, de magam is szeretem, ha rend van körülöttem. A stresszforrásokat igyekszem kívül tartani, illetve a problémákat minél hamarabb megoldani. Ami zavar, azt megpróbálom azonnal orvosolni, különben nem tudok továbbmenni, a dolgaimra koncentrálni. Csak úgy tudok működni, ha rend van körülöttem.

MN: Az öltöződben is ekkora a rend?

LG: Nem, ott nem, de ott pici a hely.

MN: Gyerekként édesanyád íratott be a Balettintézetbe. Mára nyilván igazolva látja akkori döntését, ami az övé volt, nem a tiéd. Legígéretesebb pályakezdő, legjobb férfi táncos, számos főszerep és most az Étoile-díj. Ő anno csak egy mozgékony kisfiút látott, de ezzel az erővel akár birkózni vagy bokszolni is beírathatott volna.

LG: Mivel Anyukám az Operában dolgozott, sok balettelőadást látott, ezekben a körökben mozgott, a vágyai ilyen irányba ragadták el.

MN: Megköszönted neki?

LG: Néha eszembe jut, hogy meg kéne köszönnöm neki. De az ő vágyálmán túl is szerencsém volt. Jók voltak a tanáraim, jó időben jöttem az operaházba, és vannak olyan adottságaim, amiket itt tudok használni, és máshol, például sportolói vonalon nem tudnék kamatoztatni. Apukám sokkal racionálisabban közelítette meg a dolgot, jobban látta a pálya árnyoldalát is, hogy a táncosok rengeteget dolgoznak, folyton fáj mindenük. De mára ő is igazolva látja anyukám választását.

MN: A szüleid segítettek vagy nyomás alatt tartottak?

LG: Abszolút a segítségemre voltak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy művészcsaládból származom. Az ő tudásuk és tapasztalatuk erős mankót nyújtott nekem, főként a kezdeti években. A színházban az élet nagyon mozgalmas, és rengeteg kihívás elé állítja a benne dolgozókat. A sikerélmények mellett igen sok irigységgel is találkozik az ember. A lelki dolgokban óriási segítséget nyújtottak a szüleim. Legtöbbször nem konkrét tanácsot adtak, hanem elmeséltek egy történetet a saját életükből, mellyel megmutatták, ők hogyan cselekedtek hasonló életszituációban. Volt, hogy ezek a történetek ellenpéldák voltak, de a lényeg, hogy a tapasztalataikat hasznosítani tudtam.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mi az, amiről úgy gondolod, táncszakmailag az erősségeid közé tartozik, és mi az, amit szerinted még tökéletesítened kell?

LG: Arra mindig odafigyelek, hogy úgy álljak a közönség felé, hogy a lábam vonala szép legyen. Nincs nagy rüsztöm, elég halott a lábfejem, ezért a figyelmem egy része arra irányul, hogy ezt javítsam, a másik meg arra, hogy elrejtsem. De ugrani nagyon szeretek, emelni és partnerelni is. Például a Don Quijotéban Tatjana Melnikkel csodálatos táncolni, nemcsak azért, mert nagyon könnyű és így egyszerűbb felemelni, de olyan a technikája, olyan kristálytisztán táncol, hogy abszolút megkönnyíti a férfi táncosok dolgát.

MN: A Don Quijote színlapján a főbb szereplők közül szinte te vagy az egyetlen magyar. Mit gondolsz arról, hogy egyre több a külföldi az operaházban, és azok, akik korábban a nagy szerepeket táncolták, most jelentősen háttérbe szorultak?

LG: Minden nagy külföldi balettegyüttes nemzetközi. A balett nemzetközi nyelv, és hülyék lennénk, ha ezt nem használnánk ki. A világ tele van jobbnál jobb táncosokkal, és azáltal, hogy ennyi külföldi táncol nálunk, az együttesünk nyitottabbá, dinamikusabbá és színesebbé válik. Rengeteget tanulunk egymástól, és nagymértékben nő a munkamorál. A tánckar felfelé nyomja a szólisták színvonalát és viszont. Egyébként amióta én a balettvilágba belecsöppentem, az volt a tendencia, hogy két, maximum három főt vettek föl a Balettintézetből, illetve a Magyar Táncművészeti Főiskoláról. Ez a tendencia nem szűnt meg, csak mellé még felveszünk külföldi táncosokat is. A nyitottság szellemileg is meglátszik egy társulaton, a külföldiek más kultúrákat hoznak magukkal, és ez produktív közeget eredményez. Most nagyon jó a társulatban a hangulat, jó fejek a külföldiek, egészséges a verseny, mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. És nagyon fontos, hogy változatos a repertoárunk. Nem tudok még egy olyan színházat mondani, ahol egy évadon belül játszanak Don Quijotét, Manont, Anyegint, Spartacust, Hattyúk tavát, Kalózt és Kilián-darabokat. Gondolom, az erős repertoárunk is vonzza a külföldi táncosokat.

MN: A balett-táncosok időről időre lesérülnek, de te megúsztad eddig.

LG: Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen. Nem azért van, mert én olyan jól lennék genetikailag felépítve, hanem mert nagyon odafigyelek a testemre. Minden reggeli tréning előtt fél órával én már ott vagyok és bemelegítek, elvégzem a saját gyakorlataimat, amelyek segítenek ahhoz, hogy a balettórához megfelelően felkészült legyek. A testnek idő kell, hogy beinduljon. Szeretek minden izmot és ízületet lassan, ráérősen átmozgatni. Ez olyan, mint az autónál a motor bemelegedése. Van, aki el tudja kezdeni a pliével, én nem. Ha egy előadás 7-kor kezdődik, én már 4-re itt vagyok, és két nappal előtte elkezdek figyelni arra, mit eszem, mennyit alszom és hogyan edzek.

MN: Ez a pálya sajnos nagyon rövid, 25 év után gyakorlatilag nyugdíjba megy az ember. A későbbiekben szeretnél koreografálni?

LG: Nem. Nekem a klasszikus balett, a tánc az utam, legalábbis most így érzem. Ha majd egyszer vége lesz a pályámnak, akkor is valami olyat szeretnék csinálni, amit szeretek. De egyelőre még nem tudom, mi lenne az.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.