Arra a kérdésre, hogy ki a kedvenc magyar tenorunk a múlt századból, sokféle válasz adható, ám ha azt kérdeznék, hogy melyik 20. századi tenoristánk foglalja el a legjelentősebb helyet a kulturális emlékezetben, csupán egyetlen válasz lehet: Simándy József. Erről tett bizonyságot a tavalyi születési centenárium megemlékezéssorozata is, amely 2017-re, a művész halálának huszadik évfordulójára is áthúzódott. A Bajor Gizi Színészmúzeumban reprezentatív, multimediális és szinte már zavarba ejtően gazdag kiállítás mutatja be a kistarcsai Schulder József autószerelő útját a budapesti (majd a bécsi és a müncheni) operaházig. S persze számos nagy szerep meghódításáig, melyek sorában természetesen kiemelt hely jut Bánknak, elvégre több nemzedék számára Simándy maga volt a Nagyúr. Bánk áriáját, az utóbb legszemélyesebb magándalává lett Hazám, hazámot énekelte már az 1950-es Dalolva szép az élet című filmagitkában is, 1953-ban pedig az ő alakításában és az ő hangján nyerte vissza tenorformáját az Erkel-opera címszerepe, amelyet előtte vagy egy évtizeden át a bariton Palló Imre alakított. Ebből az 53-as esztendőből való az a fegyelmi határozat is, amelyet az Akadémiai Kiadó vezetője hozott meg, miután kiderült: a német szótár szerkesztőségében a női dolgozók munkaidőben és hivatali levélpapíron fogalmaztak rajongói levelet Simándynak. Merthogy Simándy nemcsak elmélyült művész volt, de a rajongás tárgya is, efelől semmi kétsége sem maradhat a kiállítás látogatóinak. Ahogy az a figyelemre méltó tény is fölismerhetővé válik, hogy Simándy József egész pályafutása során milyen fegyelmezetten és önérzettel viselte nem csupán a színpadi szerepeit, de a maga művészi életszerepét is. Autómosó csizmában és Bánk bán színpadi csizmájában ugyanaz az erős koncentrációjú művész maradt, aki számított – és okkal számíthatott – kora és utókora tiszteletére.
Bajor Gizi Színészmúzeum, látogatható március 5-ig
