Színház

A Magyar Színházi Társaság várhatóan elfogadja, hogy Magyar Attila legyen a POSZT ügyvezetője, ám a béke törékeny a két színházi szervezet között.

Amikor anya és fia az összecsapás hevében ilyeneket vág egymás fejéhez, hogy az egyik, a színésznő „rutinos iparos”, aki „szar darabokban” játszik, az anya pedig felbőszülten azzal sértegeti a fiát, hogy „te még egy bohózatot sem tudnál megírni, te civil”, kiderül, hogy a civil a legnagyobb sértés.

Tar Sándor ügynökmúltja csúnya képlet, mint egész manipulált múltunk és jelenünk.

Gothár Péter azt kérte tőle, hogy olyan legyen, mint egy eleven portásfülke. Külön kis világot kreál magának a kárörvendő, haszonleső, ármánykodó viceházmester szerepében. A Katonában bemutatott Oszlopos Simeon Vinczénéje egyszerre univerzális és fájdalmasan magyar jelenség.

A címe módosult, a szerepei híztak, fogytak és nevet váltottak, a címszerep beazonosítása pedig kétesélyessé lett az évek során, ám egyvalamiben nincs változás: Kálmán Imre operettje egy legenda.

„Hogyan kellene erről beszélni?” – teszik fel a kérdést a menekültekről készült előadások. Van-e színházi nyelvünk hozzá? Kinek és minek a nevében szólaljunk meg, mikor azt sem tudjuk, hogy mi van? Az előadások maguk is reflektálnak saját bizonytalanságukra.

Nem születtem varázslónak címmel jelent meg önéletrajzi könyve. Új hullámról, politikáról és elmaradt szerepekről is beszélgettünk vele.

A Lúzer után Schilling Árpád továbbmegy a vesztesek történetének elbeszélésében.