„Már látom a szemében a zavart” – POSZT-körkérdés 2.

  • Kovács Bálint
  • 2013. június 10.

Színház

Molnár Piroska egyedül is továbbjátssza az elbúcsúztatott nemzetis Esterházy-darabot, Csákányi Eszternek még köszönnek azok, akik ismerni vélik politikai hovatartozását, Székely Csabának pedig semmi baja sincsen az egoizmussal. A POSZT-on az előző évad legjobb és legrosszabb színházi élményeiről kérdeztük a művészeket, és arról, mit várnak a következő évtől.

Molnár Piroska, a Nemzet Színésze, eddig a Nemzeti Színház, jövőre a Thália Színház színművésze

false

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az évad végén bizonyos darabok lekerülnek a repertoárról; a Gothár Péter által rendezett Esterházy Péter-előadásból, az Én vagyok a te-ből harmincat játszottunk. A huszonkilencedik előadás után úgy éreztem, hogy rengeteg minden bennem maradt ezzel a szereppel kapcsolatban – de még van egy javítási lehetőségem. Alig vártam a harmincadikat. Utána azon gondolkodtam, hogy vajon meg tudtam-e mindent valósítani, amire gondoltam: természetesen a felét sem, de talán mégis hozzá tudtam még tenni valamit, talán rájöttem még valamire a szereppel kapcsolatban. Ezért életemben először elhatároztam, hogy bár nem megy többet az előadás, havonta egyszer elmondom magamban a szerepemet otthon, hangosan, mert egyszerűen nem lehet megszabadulni tőle. Megpróbálom a tökéletességig vinni, egészen addig, amíg minden mondatát meg nem fejtem. Nem fogom megengedni, hogy belém szoruljon.

A legrosszabb talán az volt, hogy választásra kényszerültem: megyek vagy maradok; és az soha nem jó, ha nem természetszerűen következik valami az ember pályáján, hanem választás elé állít az élet. Nem azért, mert ilyenkor színt kell vallani, hanem mert ez kényszerűség. Az ember nem fejezhet be valamit, amit elkezdett; elvágják egy ollóval, amit addig csinált, amit addig felépített. Már maga a választás is fájdalmas, amit csak enyhíteni tud, ha az ember úgy érzi, hogy nem döntött rosszul.

Többek között az életkorom miatt – lassan hetvenéves leszek – megint egy választóvonal következik a pályámon: most már az öregasszonyszerepek várnak rám. És ebből nincs olyan sok a világirodalomban. Természetesen ezeket is boldogan játszom, de tény, hogy most már bele kell helyezkednem az epizodista helyzetébe. Elkezdődik a pályámnak talán nem a leszállóága, de az utolsó nekifutás, amelyben én inkább már csak segíteni tudom a többiek munkáját.

Csákányi Eszter színész

false

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A legnagyobb pozitív élményem a Pintér Béla társulatával való találkozás volt, ami váratott ugyan magára egy kicsit, de végül megtörtént: szeptemberben volt A 42. hét premierje. Egyetértek Ascher Tamással, aki azt mondta nekem, hogy „Régóta nem játszottál ilyen nagy szerepet” – pedig közben nagyon sokat játszottam. De még sok jó dolog történt velem ezen kívül is: megcsináltuk a Terápia című sorozatot, aminek mindjárt kezdjük forgatni a folytatását; és játszottam egy nagyon jó szerepet Zomborácz Virág Utóélet című filmjében, ami azért is volt jó, mert rég nem dolgoztam filmben, és mert Virág nagyon tehetséges.

Ami pedig fájdalmas, az az, hogy a politika mennyire beleszól már a színházi életbe, hogy milyen vadul csapkodnak, vagdalkoznak, miközben mindenki tárgyalóképtelen, mert mindenki meg van sértve. Pedig a dolgokat mindig tisztázni kell – egy rendezővel sem lehet visszafojtott, rossz kapcsolatban dolgozni, csak a kibeszélés segíthet. És ezt a helyzetet is a színészek sínylik meg: ha találkozom egy olyan emberrel, akiről tudok bizonyos dolgokat, és ő is tud rólam, még köszönünk egymásnak, de már látom a szemében a zavart. És nem tudom szó nélkül hagyni azt sem, hogy ez a nagyon rossz döntések éve volt: egy létező, nagyon jól funkcionáló társulat szétcsapására csak azt a nagyon erős szót tudom használni, hogy bűn – persze kíváncsian várom, hogy mi lesz.

A következő évem ígéretes lesz. Július 4-én mutatjuk be a Hyppolit, a lakájt Mohácsi János rendezésében, ősszel pedig újra Pintér Bélával lesz bemutatóm. És utána végre – több elhalasztott dátum után – elkezdjük próbálni az Orlai Produkciós Irodával Garaczi László új darabját, a Magyar mátrixot, Ardai Petra rendezésében. Utána, ha még élek, huszonegy év után újra Kaposváron fogok próbálni, Méhes Lászlóval Osztrovszkij Jövedelmező állását.

Székely Csaba író, a Bányavirág, a Bányavakság és a Bányavíz szerzője

false

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A legjobb előadás, amit az elmúlt évben láttam, legalább ötéves: Silviu Purcarete Faustja a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban. Ha új előadást kéne mondanom, az Vinnai András Furniturja lenne a temesvári Csiky Gergely Színházban. Rengeteg mindenre ráismertem belőle a saját életemből, de ciki lenne elmondanom, hogy mikre: családalapítással, gyerekvállalással kapcsolatos dolgokról van szó. Máshogy nézve igazából lehet, hogy ez volt a legkellemetlenebb élményem is…

De történt még pár rossz dolog, például a független színházak – például a marosvásárhelyi Yorick Stúdió – által megpályázott és elnyert pénzekkel való játék: kifizetik vagy sem – végül nagy nehezen megérkezett az összeg. De kellemetlenség kapcsolódik a Nemzeti Színház körüli ügyekhez is: ugye az évad végén műsorra került a Bányavirág, ezáltal bekerült egy konfliktusba, bár talán azért nem a közepébe: ha nem is volt közvetlenül köze az igazgatóváltás körüli cécóhoz, azért felvetett bennem néhány morális kérdést. Most úgy tűnik, hogy játszani fogják a következő évadban is.

A következő évtől azt várom, hogy a Bánya-trilógia harmadik darabja, a Bányavíz is kerüljön be a POSZT versenyprogramjába. (Most Budapesten lesz az ősbemutató, nem Marosvásárhelyen.) Mondjak még mást is? Á, nem, inkább maradjunk ennél az egoista verziónál!

POSZT-os körkérdésünk első része Tenki Réka, Trokán Nóra és Trokán Péter válaszaival itt olvasható.

Neked ajánljuk