A származási helyétől - állítólag a 18. században a liége-i herceg szakácsa készítette először -, ill. a hagyományos flamand-vallon ellentéttől függetlenül ezt az egész ország imádja. Minden belga városban kapható, utcai bódékban, hétvégenként kitelepülő lakókocsikban sütik frissen, a vevő orra előtt. Ne féljenek, nem lehet nem észrevenni; mindent betöltő édes, karamellás illata oly bódító, hogy nemcsak a helyiek, de talán még a brüsszeli csúcstalálkozókra érkező miniszterek sem tudnak ellenállni.
Maga a gofri jelentős múltra tekint vissza: már az ókori görögök is sütöttek forró vaslap között ostyákat, néhány ezer évvel később pedig egy kreatív kézműves ötlete volt a bordázott forma, amely a méhkaptár mintázatára emlékeztet (franciául gaufre). A brüsszeli verzió Amerikában csak az 1964-es New York-i világkiállításon debütált (mivel Brüsszel beazonosítása problémásnak bizonyult, ott a mai napig "belga gofri"-ként ismert). Itt többnyire reggelire fogyasztják, ropogósra sütött szalonnával és juharsziruppal, és csak ámulnak, amikor Belgiumban azt látják, hogy ez alkalmasint egy édesség.
Miben is különbözik a két legismertebb fajta? Míg a brüsszeli változatnak vékonyabb, könnyebb tészta az alapja és téglalap formájú, addig a liége-i különleges, tömör kelt tésztából készül, alakja pedig szabálytalan. A receptje természetesen titok, mindenki szerint más a trükk: ki egy csipet fahéjra, ki mézre, ki citromhéjra esküszik. Az biztos, hogy elkészítéséhez rengeteg olvasztott vaj, liszt, tojás, tej, cukor és élesztő szükséges, továbbá elengedhetetlen hozzávaló az a speciális gyöngycukor, ami nem olvad el sütés közben, így a forró tésztába harapva ropogós, édes kristálydarabokra bukkanunk.
Autentikus elkészítése házilag fentiekből következően nem a legegyszerűbb dolog, így receptet ezúttal nem adok, esetleges brüsszeli látogatásuk alkalmával azonban ki ne hagyják! A Belgaufre nevű utcai standokon és a metrómegállókban találni a legjobbat.
A szerző blogja: www.chiliesvanilia.blogspot.com
