Thomas Hobbes (képünkön) írja a Leviatán című nagy művében, Vámosi Pál fordításában: "Senki se kételkedik annak a megállapításnak igazságában, hogy egy mozdulatlanul fekvő dolog, hacsak valami más meg nem mozgatja, mindörökre mozdulatlan marad." Olvasta ezt a Fizetőpincér is, és - kipróbálandó a jeles angol filozóf gondolatát - jó erősen megrázta, kissé meg is rugdosta talán a záróra táján az asztalra borulva mozdulatlanságba zuhant Zenegyűlölőt. És látva, hogy Hobbesnak igaza volt, ugyanis minden látszatra rácáfolva a törzsvendég nem halott, csak holtrészegen alszik, tovább is olvasott: "Az alvók képzeteit álomnak nevezzük. És mivel alvás közben az érzékelésnél az agy és az idegek, amelyek az érzékelés szükséges szervei, annyira zsibbadtak, hogy külső tárgyak hatásai nem egykönnyen tudják megmozgatni őket, ezért alvás közben csak olyan képzetek, s ennek folytán csak olyan álmok jöhetnek létre, amelyek az emberi test belső részeinek háborgásából származnak." A vendéglátóipar idősödő és sokat tapasztalt robotosa csodálattal teli felkiáltással adózott a 17. század e pompázatos elméje éleslátásának, amikor appercipiálta, hogy az előtte heverő alvó testet valóban rémisztő belső háborgások rázzák meg, melyek ekként csakis zavaros, netán nyugtalanító álmokat szülhettek. Ám a helyes premisszából leszűrt következtetés ezúttal mégis helytelennek bizonyult, mert a Zenegyűlölő éppenséggel egyik korántsem ijesztő, hanem egyenesen andalító álmának adta át magát, miszerint már régen véget ért a koncertévad, a hegedűk és klarinétok bársonysírjaikban pihennek, a verőket szögre akasztotta a vörös fejű timpanista, a kották átadják magukat az egerek és más rágcsálók éles nyelvű bírálatának, nem veri fel egyetlen felhang sem a csend csalitos bokrait, nem kell elmenni otthonról, nem kell tülekedni a villamoson, nem kell elviselni a szomszédok könyökböködéseit, nem kell a szünetben senkivel sem beszélgetni, és egyáltalán, kívül lehet maradni azon a helyzeten, vagyis egy koncerten, melyet Hobbes "mindenki harca mindenki ellen" elvével vélnénk leírhatónak, viszont nagyon is szabad, sőt ajánlatos egy Koroljov Bach-CD társaságában egyedül élvezni egy palack bordói intim társaságát, netán belelapozni eközben Hobbes csodálatos művébe, nagy ívben elkerülve persze Heller Ágnes utószavát.
De sajnos ugyancsak senki sem kételkedik annak a megállapításnak az igazságában, hogy az álmok egyszer véget érnek (hacsak nem álomlátás maga az egész élet és a minket körülvevő világ, bár akkor viszont maga az álom is csak egy álom az álomban, és így tovább ad infinitum, amit mégsem gondolhatunk egészen komolyan), és megébredvén ráeszmélünk, hogy nincs kiút, már hangolnak a zenészek, és megint a 2-es villamosra kell szállni, hogy eljussunk az állítólag remek angol pianista, Ian Fountain koncertjére, aki a klaviatúrát sajnos egyre ritkábban zaklató karmester, Kocsis Zoltán vezényletével Beethoven B-dúr zongoraversenyét játssza, a második részben pedig Csajkovszkij Manfréd-szimfónia című, Byron alapján írt pöffeszkedéséhez vezet balsorsunk (MűPa, május 22.). Hogy mindez ne történjen meg, ahhoz legalább két emberré kellene válnunk, márpedig ez lehetetlen, vagy csak úgy, ahogy Hobbes leírja: "Láttam egyszer egy embert, akinek oldalából egy másik ember nőtt ki, saját fejjel, karral és gyomorral." Ekkor talán apjára gondolt, aki köztudottan jeles alkoholista volt.
