csontzene - Álom, álom

  • .
  • 2008. május 15.

Trafik

Thomas Hobbes írja a Leviatán című nagy művében, Vámosi Pál fordításában: "Senki se kételkedik annak a megállapításnak igazságában, hogy egy mozdulatlanul fekvő dolog, hacsak valami más meg nem mozgatja, mindörökre mozdulatlan marad."

Thomas Hobbes (képünkön) írja a Leviatán című nagy művében, Vámosi Pál fordításában: "Senki se kételkedik annak a megállapításnak igazságában, hogy egy mozdulatlanul fekvő dolog, hacsak valami más meg nem mozgatja, mindörökre mozdulatlan marad." Olvasta ezt a Fizetőpincér is, és - kipróbálandó a jeles angol filozóf gondolatát - jó erősen megrázta, kissé meg is rugdosta talán a záróra táján az asztalra borulva mozdulatlanságba zuhant Zenegyűlölőt. És látva, hogy Hobbesnak igaza volt, ugyanis minden látszatra rácáfolva a törzsvendég nem halott, csak holtrészegen alszik, tovább is olvasott: "Az alvók képzeteit álomnak nevezzük. És mivel alvás közben az érzékelésnél az agy és az idegek, amelyek az érzékelés szükséges szervei, annyira zsibbadtak, hogy külső tárgyak hatásai nem egykönnyen tudják megmozgatni őket, ezért alvás közben csak olyan képzetek, s ennek folytán csak olyan álmok jöhetnek létre, amelyek az emberi test belső részeinek háborgásából származnak." A vendéglátóipar idősödő és sokat tapasztalt robotosa csodálattal teli felkiáltással adózott a 17. század e pompázatos elméje éleslátásának, amikor appercipiálta, hogy az előtte heverő alvó testet valóban rémisztő belső háborgások rázzák meg, melyek ekként csakis zavaros, netán nyugtalanító álmokat szülhettek. Ám a helyes premisszából leszűrt következtetés ezúttal mégis helytelennek bizonyult, mert a Zenegyűlölő éppenséggel egyik korántsem ijesztő, hanem egyenesen andalító álmának adta át magát, miszerint már régen véget ért a koncertévad, a hegedűk és klarinétok bársonysírjaikban pihennek, a verőket szögre akasztotta a vörös fejű timpanista, a kották átadják magukat az egerek és más rágcsálók éles nyelvű bírálatának, nem veri fel egyetlen felhang sem a csend csalitos bokrait, nem kell elmenni otthonról, nem kell tülekedni a villamoson, nem kell elviselni a szomszédok könyökböködéseit, nem kell a szünetben senkivel sem beszélgetni, és egyáltalán, kívül lehet maradni azon a helyzeten, vagyis egy koncerten, melyet Hobbes "mindenki harca mindenki ellen" elvével vélnénk leírhatónak, viszont nagyon is szabad, sőt ajánlatos egy Koroljov Bach-CD társaságában egyedül élvezni egy palack bordói intim társaságát, netán belelapozni eközben Hobbes csodálatos művébe, nagy ívben elkerülve persze Heller Ágnes utószavát.

De sajnos ugyancsak senki sem kételkedik annak a megállapításnak az igazságában, hogy az álmok egyszer véget érnek (hacsak nem álomlátás maga az egész élet és a minket körülvevő világ, bár akkor viszont maga az álom is csak egy álom az álomban, és így tovább ad infinitum, amit mégsem gondolhatunk egészen komolyan), és megébredvén ráeszmélünk, hogy nincs kiút, már hangolnak a zenészek, és megint a 2-es villamosra kell szállni, hogy eljussunk az állítólag remek angol pianista, Ian Fountain koncertjére, aki a klaviatúrát sajnos egyre ritkábban zaklató karmester, Kocsis Zoltán vezényletével Beethoven B-dúr zongoraversenyét játssza, a második részben pedig Csajkovszkij Manfréd-szimfónia című, Byron alapján írt pöffeszkedéséhez vezet balsorsunk (MűPa, május 22.). Hogy mindez ne történjen meg, ahhoz legalább két emberré kellene válnunk, márpedig ez lehetetlen, vagy csak úgy, ahogy Hobbes leírja: "Láttam egyszer egy embert, akinek oldalából egy másik ember nőtt ki, saját fejjel, karral és gyomorral." Ekkor talán apjára gondolt, aki köztudottan jeles alkoholista volt.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.