csontzene - Hoffmann visszatér

  • .
  • 2007. június 21.

Trafik

Lassan lezárul a zárt térben tomboló hangversenyévad, a muzsikusok egyre inkább a természetes szabadba húzódnak, kitéve hangszereiket az esőnek, fagynak, lehangolódásnak, ám a Zenegyűlölő legfeljebb csak szóban követi őket, tartva magát egy évvel ezelőtt megfogalmazott kissé karcos maximájához: vidékre nem!

Lassan lezárul a zárt térben tomboló hangversenyévad, a muzsikusok egyre inkább a természetes szabadba húzódnak, kitéve hangszereiket az esőnek, fagynak, lehangolódásnak, ám a Zenegyűlölő legfeljebb csak szóban követi őket, tartva magát egy évvel ezelőtt megfogalmazott kissé karcos maximájához: vidékre nem! (Így aztán a Bartók+Párizs jelszavú Miskolci Operafesztiválra sem, ahol pedig Rameau Artemisz diadala című operáját viszi színre Kovalik Balázs 23-án az Egyetemi Erőműben.)

Pesten még elvergődünk valahogy a Kocsis Zoltán dirigálta Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjére (Kocsisunk soha nem pihen?!), ahol Perényi Miklós és Jandó Jenő közreműködésével Weiner-, Liszt-, Dohnányi-, Kodály- és Bartók-műveket hallhatunk (Művészetek Palotája, június 25., 19.30).

A többi néma csend. Pontosabban olvasás, mivel elkezdődött régi szerzőtársunk, E. T. A. Hoffmann műveinek többkötetes sorozata. Az első darab a Fantáziaképek Callot modorában kötet írásait adja közre, végre a szerző által megadott eredeti sorrendben, részben új fordításokban. Most látjuk, hogy iszákos barátunk nem választotta el egymástól az esszé és a merőben fikciós novella műfaját; a Gluck lovag című káprázatos novella mellett jól elvan a Beethoven hangszeres zenéjéről című alapvető zenetudományos tanulmány. Szóval mindenki elmerülhet képzelgéseibe, Hoffmann azt sugallja, hogy a zenéhez elég a fantázia, amit jól példáz, hogy a berlini őrült, aki a régen elhunyt Glucknak képzeli magát, tökéletes beleérzéssel játszik egy olyan partitúrából, mely üres lapokból áll - és ez nem akadályozza meg a narrátort, hogy nagy buzgalommal lapozzon neki! És egy idevágó ironikus megjegyzés máshonnan: "Ezek az őrültek teljesen a zenéből hizlalják legfurcsább véleményeiket; a zenét minden művészetek közül a legromantikusabbnak nevezik, mivel tárgya kizárólag a végtelen; a természet titokzatos, zenei hangokban kimondott szanszkrittája, mely végtelen vággyal tölti el az embert, és csak benne érti meg a fák, a virágok, az állatok, a vizek énekének énekét!"

Nos, nekünk kései, troglodita társaknak végtelen vágyunk dehogy terjed a pillangók dalának megértéséig; mi, szomorú posztromantikusok beérnénk azzal is, ha a pincér végre megértené, hogy nem jéghidegen kell szervírozni a vörösbort.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.