Nemrég beszámoltunk Anton Bruckner számmániájáról, és most felvetjük a kérdést, vajon mikor unta volna meg a Zeneakadémia hátsó bejáratánál heverő csikkek megszámlálását egy jelentősebb koncert szünetében? Százhuszonegynél? Hogy aztán újrakezdje? Ne hozzuk zavarba a jeles osztrák elmeháborodottat, helyezzünk el minél előbb hamutartókat (Aschenbecher) a mondott műintézmény előterében! Mert Morgenröte című művében már Nietzsche is megjegyezte, hogy olykor "a legbűzösebb cselekvésekben is van valami hősies. A görögök nem szégyellték Heraklész legnagyobb hőstettei közt számon tartani egy istálló kitrágyázását."
Ezzel megvolna a ceterum censeo, és áttérhetünk Bruckner barátunk jeles pálya- és kortársára, valamint druszájára, Antonin Dvorákra, aki nem számolási tébolyban, hanem vasútmániában szenvedett (?); a szakirodalom szerint két szimfónia közt folyvást kirohant a prágai Ferenc Jóska pályaudvarra, hogy megcsodáljon egy új lokomotívot vagy frissen átadott vágányt; hogy a menetrendet még a mellékdominánsok összekapcsolásánál is jobban tudta, az magától értetődik, ráadásul mindezt állítólag számon kérte tanítványaitól is. És hogy vajon miféle mondanivalója lehet Othellóról egy ilyen férfiúnak, azt megtudjuk a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén, melyen Gerd Albrecht dirigálja Dvorák koncertnyitányát; Beethoven c-moll zongoraversenyének szólistája pedig Jonathan Biss lesz (MűPa, április 18-19., 19.45; Zeneakadémia, április 20., 15.30).
Lélekben már minden zenegyűlölő Grigorij Szokolov menetrendszerű tavaszi szólóestjére (a második részben Chopin: 24 prelűd!!!), azaz a következő csontheti, április 28-i fellépésére készül, de előbb meghallgatja a nagyszerű zongorista házaspár, Klukon Edit és Ránki Dezső koncertjét, amelyen olyan ritka számok is előkerülnek, mint J. S. Bachtól a Négy duett (BWV 802-805). És mivel még Bartókot is játszanak, ugyan, kinek ne jutna megint eszébe Nietzsche: "Amennyiben az ember Bach zenéjét nem mint a kontrapunkt és a fúga stílusának tökéletes és szellemdús szakértője hallgatja, és ennek megfelelően lemond az artisztikus élvezetekről, akkor zenéje hallgatójaként olyan érzés fogja el, mintha jelen lett volna, amikor isten a világot teremtette. Vagyis: azt érezzük, hogy itt valami nagyság készül éppen, de még nincs meg: a mi nagy modern zenénk. Ez a muzsika már meghaladta a világot, azáltal, hogy meghaladta az egyházat, a nemzetiségeket és a kontrapunktot. Bach zenéjében még túl sok a nyers kereszténység, a nyers németség, a nyers skolasztika; az európai (modern) zene küszöbén áll, de innen a középkorra néz vissza." Persze, noha kortársa volt Nietzschének, a jó Dvorák aligha olvasta ezt; azt beszélik, félig-meddig analfabéta volt. És ez feltehetően jót tett zenéje természetes lejtésének, naiv egyszerűségének. Ha meg elapadt az ihlet, elég volt belekukkantania a friss menetrendbe, éppúgy, miként mi a különféle ét- és itallapokat búvároljuk.
