Kant, újabban preferált szekundánsunk nagyban elismerte az érzékekre ható hatalmát, ám szellemi értelemben nem sokra becsülte a zene művészetét. Mivel a muzsika szinte "semmilyen mértékben nem bővíti ki a képességeket, melyeknek az ítélőerőben a megismerés érdekében egyesülniük kell", és mivel "pusztán az érzetekkel játszik, ennyiben a legalsó polcra kerül a szép művészetek közt". Másrészt előző héten már láttuk, hogy Kantunk, noha korántsem vetette meg a terített asztalt és a mellette folytatott eszmedús társalgást (ebédjein alapszabály volt, hogy a meghívottak száma nem lehetett kevesebb a gráciák, ám több sem a múzsák számánál, így legalább négyen, de nem több, mint tízen merültek el a königsbergi konyha élvezetében), amúgy mintha kissé mizantróp lett volna. Megjegyzi, hogy a zene nélkülözi az "urbanitást" (Urbanitaet), mivel "elsősorban eszközei, a hangszerek mivoltából következően a kívánatosnál messzebb terjeszti ki a befolyását (a szomszédságra), s ezzel mintegy tolakodóan csorbítja mások, a zenei társaságon kívüli emberek szabadságát". Csak nem egy megszállottan gyakorló trombitás, netán üstdobos volt Immanuel szomszédja? Nem tudni, mindenesetre még a kéretlen éneklés is halálosan idegesíthette. Erről tanúskodik, hogy a bölcselet történetének egyik legkomolyabb művébe (Az ítélőerő kritikája) sem átallotta odabigygyeszteni ezt a mogorva jegyzetet: "Akik az otthoni ájtatossági gyakorlatokhoz a vallásos énekeket is javasolták, nem gondoltak bele, hogy az ilyen lármás ájtatosság mennyire terhére van a publikumnak, arra kényszerítvén a szomszédságot, hogy csatlakozzék a daloláshoz, vagy felfüggessze a gondolati munkát." Hát nehéz elképzelni a mestert, amint együtt dajdajozik a szomszédékkal, vagy netán - még elgondolni is rettenetes! - ha csak egy korál erejéig is, de szünetelteti a gondolkodását.
És mit szólt volna ahhoz, ha egy istenbizonyíték levezetése közben egy olyan szerfölött ájtatos mű, mint a Máté-passió hatalmas kórusát, zenekarát kellett volna végigszenvednie?! Becsüljük bármennyire roppantul eszes szomszédundorát, Bach nagy oratóriumát azért elmegyünk meghallgatni Martin Haselböck vezényletével (MűPa, 26-án, hétfőn, 19.00). Aki nem jut be ide, az ugyanezen az estén menjen 18.00 órakor a Magyar Rádió Márványtermébe, ahol már csak egy ember énekel, mégpedig Csordás Klára, aki Mocsári Károly zongorakíséretével Brahms-dalokat ad elő. És aki a hangszeres lármát részesíti előnyben, az ne hagyja ki Dmitrij Baskirov zongorakoncertjét (szintén 26-án, MTA díszterme, Roosevelt tér 9., 19.30). A többi néma csend, míg át nem dörömböl a szomszéd.
