Mikor felkerestem a helybéli lágyszívű kritikust, vállalati papírvágó késével épp hozzákezdett csinos vöröshagymája (vagy hangyája?) gondos felszeleteléséhez. Föl se nézett, úgy mondta:
- Mi járatban, bunkókám? Ropit hoztál? - mi tagadás, én sem szenvedhetem, ha löncstájmban abajgatnak, ezért a szemgödre helyett a békülékeny hangot ütöttem meg:
- Basszus, van itt egy ilyen, hogy A piszkos ügy, efféle címekkel fűtünk, simán lehetne Véres kés 2 is, mi a fene ez? - úgy nézett rám, mint anya a hülye gyerekére, könnyben ázó szemmel, de úgy voltam vele, hogy a hagymától jön neki. Na de a sértegetés is?
- Mit értesz te ehhez, kisöreg? A piszkos ügy a Hammett. Wim Wenders, miután annyira bejött neki a Highsmith-adaptáció (Az amerikai barát; 1977), úgy lehetett vele, hogy nem áll meg félúton, csinál valamit Deshiell Hammettel is. Vagy megkérte rá valaki, spontánul; az is lehet, hogy maga Coppola - mindenesetre nyitott kapukat döngetett. Ám a nagy prozsé vége négy év szívás lett: leállások, nincs pénz, kavar a maffia, a szakszervezet - meg is lett az eredménye: A piszkos ügy buzgón teljesíti a zsáner (ballonkabátos nyominger dohányzik, a mellékszereplők feszt régi autók ajtajait csapkodják) megtanulható követelményeit, de semmi spiritusz. Viszont a művelt világ mégiscsak jól járt a bóton, hisz az összetört Wim még A piszkos ügy bemutatásának évében - asszem, nyolcvankettőben - előhozakodott a forgatás közben szerzett keserű tapasztalatainak mozgóképes összegzésével, A dolgok állásával; ami azért mégiscsak ott van ma is a tízben. Hagyjál enni!
- Ah, szo - nyögtem, s arra gondoltam, az is szerencse, hogy így legalább nem kerített sort Chandlerre, mert ma már bizonyára Ross McDonaldnál tartanánk - csak Örimázs le ne vonjon a fizetésemből. Mindenesetre A piszkos ügyet most lenyomja a tévé, lehet majd röhögnöm, ha mégis inkább valami szűk zuhanyzóban játszódó dán dráma... De mire pénteken (23-án) idáig (20.00; Zone Europa) jutunk, már túlestünk Richard Lesterünk örök érvényű dumáján (A három testőr; tv2; 13.15) és nevezett Zone Európán a Sandokanon (A tigris él; 14.00), mert mi is voltunk fiatalok és kiszolgáltatottak.
De annyira régen, hogy szombaton éjfél előtt öt perccel már az m1-en ütjük önnyomunk nagy bottal, hisz a Zabriskie Point megtekintése az erzsébeti Tátra moziban anno azért volt oly fontos nekünk, mert valaki azt mondta, hogy dugnak benne. Ugyan félek tőle kicsit, hisz fennáll a veszélye, hogy Antonioni polgártárs hatvannyolcas ihletésű felszólalása ma talán már kissé naivkásnak hat. De sebaj, mert ugyanabban az évben (1970) készült a Lányok pórázon (RTL Klub; 16.50), minek hatása alatt én Luis de Funés és Paul Préboist egész estés utánzásával fogom az őrületbe kergetni nyomorult leguánom. A Zabriskie Pointtal egyébként percre pontosan vetélkedik - az RTL Klubon - Oshima gigaciki Tabuja, de mint tudjuk, mi nem ma kezdtük.
Vasárnap délután örülhet az az állítólag igen széles, valójában nem létező befogadói réteg, akinek a horizontja úgy Almodóvartól Szász Jánosig terjed, mert a Delicatessent (Zone Europa; 16.35) kifejezetten nekik csinálták kimondhatatlan nevű franciák. Beszélhetünk még a Chicago című musicalről: jó a címe (tv2; 22.45). Továbbá említhető - a ZE-n este tíz előtt öt perccel - az Angyalok és rovarok, hisz nincs viccesebb hely a viktoriánus Angliánál, falkakutyák, komornyikok, hallali! Én persze A lepkegyűjtőre (22.15; m2) gyúrok, mert nagy terveim vannak (ide mást akartam írni, de mögém ódalgott az emlegetett lágyszívű kritikus, nyilván ellenőrizni, hogy híven adom-e át szavait - nos, belőle simán nézem ki ezt a lepkés ügyet). Belebámul a papíromba, s odaveti:
- Mi vagy te, valami napközis Rejtő Jenő? - ezt már nem hagyhatom:
- Mondd csak, van neked tévéd, hapsikám? Mert tudok ám szerezni!
Ha sokat ugrálnak, akkor maguknak is!
