Ó, mennyire kiveszett belőlünk ama képesség, hogy érzékelni és élvezni tudjuk a régi elbeszélő művészet egyik alapvető jellegzetességét, ami nem más, mint az élőbeszédszerűség, azaz a mondott, a kimondott, az elmondott, az előadott, a valóban nézők előtt elbeszélt események szavainak ritmusa, tagoltsága, lendülete és retorikája, avagy - ha már ez egy zenei rovat - a muzsikája! Hogyan is kezdi például Cervantes a Példás elbeszélések egyik példaszerű darabját, melynek címe Benyhe János fordításában A szerelemféltő aggastyán. "Nem sok esztendővel ezelőtt Extremadura egyik helységéből, mint a tékozló fiú, fölkerekedett egy nemes szülőktől származó hidalgó, bejárta Spanyolország, Itália meg Flandria különféle vidékeit, és fecsérelte az éveket, akárcsak a vagyonát." Ez nyilvánvalóan közönségnek, amolyan világi gyülekezetnek szóló intonáció; szinte halljuk és látjuk a szerzőt, amint egy kocsmában, avagy a kemence mellett (és semmiképpen sem színházban vagy valami rémálomszerű író-olvasó találkozóra gyéren összeröffent Literaturhausban!) felolvassa a féltékenységi tébolyban szenvedő öreg lovag történetét ámuló tekintetű hallgatóságának, amely ekként gyermekké válik, estimese-hallgatóvá. Régen volt, tán igaz sem volt - mára pokolian modernek lettünk. És erről persze megint az előző folytatásokban már részben bemutatott Nietzsche juthat eszünkbe, aki A vidám tudomány 367-es számú futamában ekként különbözteti meg a műalkotásokat: "Minden, amit az ember gondol, fest, komponál, maga épít és alakít, vagy a monologikus, vagy a tanúk előtti művészethez tartozik. Egy művész teljes optikája terén nem ismerek mélyebb különbséget, mint ezt: a tanú szemével tekint alakuló művére ('önmagára'), avagy 'megfeledkezett a világról': ahogy az minden monologikus művészet lényege - a feledésen nyugszik, e művészet a feledés zenéje!"
Na mármost az előadó-művészet szükségképpen megköveteli a tanúkat, ha egy zongorista otthon egyedül játszik, arra azt mondjuk: gyakorol. Ámde egy vonósnégyes esetében ilyenkor már inkább azt gondolnánk, hogy házimuzsikálnak. Nyilvános házimuzsikálást tart a remek Kodály Vonósnégyes, ráadásul olyan ritkán hallható művekkel, mint például Petrovics Emil vagy Dohnányi Ernő kvartettjei (Bartók Emlékház, április 4., 18.00), és ekkor elfog a vágy, hogy engedjünk a halk teoretikus csábításnak, és egy ilyen koncertre úgy tekintsünk, akár egy tanúk előtt elmondott monológra. De már semmiképpen sem nevezhető intim magánbeszédnek a Kazah Nemzeti Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara koncertje; többek közt előadják S. (e betű vajon milyen nevet takarhat?) Yerkimbekov Minaret című szimfonikus költeményét (Zeneakadémia, április 8., 19.30).
Most persze már csak az a kérdés, hogy a fizetőpincér mily mértékben lenne belátó, ha a Zenegyűlölő, tegyük fel, azt terjesztené elő, hogy a jövőben esténként a mondott Cervantes-novellát szeretné felolvasni barátainak (akik persze már régen nem léteznek, de ebben a sorozatban hazudtunk már nagyobbakat is), annál inkább, mivel e csodálatos elbeszélés többek közt a zene mindent legyőző hatalmáról szól ékesen. És az is előfordulhat, hogy erre előrántja újabban folyton kibiztosított állapotban lévő vadonatúj magyar Quintilianus-kötetét, mely köztudottan az ékesszólásról szól, és ezzel a mondattal vágja el a beszélgetés még meg sem szőtt fonalát: "Hiba a mennyezetet bámulni, az arcot dörzsölni és mintegy megkeményíteni, az arcizmokat önelégülten megfeszíteni, vagy a szemöldököt összehúzni, hogy mogorvább legyen, a hajat a homlokunkból természetellenesen hátrasimítani, hogy ijesztően felborzolódjon; hangosan harákolni, az egyik lábat messzire kinyújtani, a tóga egy részét bal kézben tartani..." Ettől a szóáradattól megiszonyodva, a Zene- és Irodalomgyűlölő nem tehetne mást, mint hogy tanúk előtt lemondja nemcsak a tervezett Cervantes-felolvasását, hanem az új ceterum censeót is, mely immár nem Jevgenyij Koroljov koncertjének követeléséről, hanem a Zeneakadémia bejáratánál fájdalmasan hiányzó hamutartók mielőbbi elhelyezéséről szólna.
