Már az alapfokú főzőtanfolyamokon is említik, hogy ügyeljünk a helyes névválasztásra. Ha például egy dalszínház környékén kívánunk éttermet üzemeltetni, nem ajánlott délibábos Hortobággyal, hósipkás Alpesekkel vagy épp horgásztanyával kísérletezni. Különben is, az opera világa valóságos kincsesbánya e tekintetben. Voltaképpen nem lehet mellényúlni, bár kétségtelen - és ezzel megérkeztünk a "Sugár úti palota" környékére -, hogy Háry János vagy Hunyadi László, igaz, más-más okból, nem a legszerencsésebb választás. De a legendás nevekkel is csínján kell bánni. Nem biztos, hogy ugyanarra gondol a kedves vendég, ha az éttermet Svédnek vagy Házynak hívják.
A Callas viszont egyértelmű. A művésznő ugyan sosem járt Budapesten, ráadásul az első híres fogyókúrázók közé tartozott, ám ha egy "intézmény" az ő nevét választja, a mérce az egekbe kerül. Mert ahogyan Csontzenész fogalmazott: "Maria Callas volt a csúcs, és ez így is marad az idők végezetéig."
Nos, ami a külsőt illeti, nem lehet egy rossz szavunk sem. Noha az impozáns Andrássy úti sarokház földszintjén hosszú évtizedekig jegypénztár működött, eredetileg a vendéglátóipar fészke volt: a Szecesszió és a Windsor kávéház nevet viselte, alapítója pedig nem más, mint Seeman Károly, a Centrál és a Hadik "atyja"!
Az új alapítókban szerencsére fel sem merült, hogy egy Centrálhoz hasonló "olyan, mintha" típusú felújítást végezzenek el, inkább vettek egy nagy levegőt, és felkérték a londoni sztárbelsőépítészt, David Collinst, hogy az eredeti dokumentáció alapján álmodozzon. Az eredmény lenyűgöző. Collinsnak sikerült úgy ötvöznie az "antik" elemeket a high-techkel, ahogy senkinek még a magyar vendéglátásban.
Nemcsak az enteriőr, de a személyzet működése is kifogástalan, sőt, amikor felszolgálónk roppant választékosan, ám mégsem modorosan meséli el a napi ajánlatukból a kacsacombot, valami elindul odabent, és képtelenek vagyunk nemet mondani.
De előbb a currys vöröslencselevest (950 Ft) kóstoljuk meg, ami csupán azért nem mondható fejedelmi nyitánynak, mert közben zenei aláfestésként olyan könnyűipari terméket hallgathatunk, amit nemes egyszerűséggel technónak szoktak nevezni - még szerencse, hogy a hangerő takarékra állítva. Kár ezért a gikszerért, mert ami az ételeket illeti, róluk tényleg csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. A mondott kacsa (3500 Ft), illetve a libamájas borjúszűz (4500 Ft) egyszerűen káprázatos (a kacsa méretét tekintve is lélegzetelállító). A tálalás, a sütés mértéke, az ízek kombinációja oly harmonikus, hogy legszívesebben küldenénk néki egy - nem feltétlenül - nápolyi dalt. Ennyi csoda után azért megpróbálunk legalább egy aprócska hibát lelni, de nem megy. Végül arra jutunk, hogy egy-egy ilyen kiadós vacsora után csúnyákat álmodik ember, brojlercsirke üldözi kihalt utcán, miközben támad a gyilkos paradicsom. Pedig a desszert, a szintén specialitásnak tűnő, diószufléval töltött kürtőskalács (950 Ft) még meg sem érkezett.
