De hol vagyunk már a valutaéhes nyolcvanas évektől? A Kulacs ma nem egy a sok közül, hanem a kevés túlélő egyike. És elsőre úgy tűnik, ezt a pozíciót mindenféle profilváltás nélkül sikerült elérnie! Az első, akit meglátunk, a hegedűjét hangoló prímás. Mindezt hétköznap, délidőben, és turistabusz sincs a környéken! De hamarosan jön a felszolgáló is, aki sajnálkozva közli, hogy a nagyteremben forgatás van (utóbb kiderül, nótaműsor felvétele), így csak a bárban tudunk helyet foglalni. Nos, itt már szó sincs gulyásleveses miliőről. A bár dzsesszklubként működik este, de a falfestményes dekoráció nappali fényben is lélegzetelállító. Az egyiken könyvtárszoba látható, melynek előterében az asztalon (no, nem Louis Armstrong önéletrajza) egy hamburger hever. A másik se rossz: gospelkórus örömködik, a kísérőzenekarban megannyi Duke Ellington. A leghatásosabb azonban a pihenő cimbalommal és nagybőgővel telirakott pódium mögötti műalkotás, ami egy temetőbejáratot ábrázol. Ám sírok helyett a távolban a feltámadt Megváltó tárja szélesre karját.
Mi pedig az étlapot. Nem okoz meglepetést, hogy szinte kizárólag súlyos magyarokból lehet választani, a falusi burgonyaleves csípős kolbásszal (890 Ft) biztató kezdetnek tűnik. És valóban. Talán azért sincs az asztalon só-/bors-/paprikatartó, mert a szakácsnak határtalan önbizalma van. A tökéletes ízesítésű sűrű levessel csupán egy baj van: a benne szereplő 0,5 (azaz fél) kolbászkarikánál valamivel többre számítottunk. A szépen elkészített fatálon érkező kolozsvári töltött káposztához (2500 Ft) már valóban kapunk kolbászt, méghozzá méregfogú házi jellegűt, ami ugyanúgy élményszámba megy, mint a káposztacsomagok, ám itt a mellékelt hússzelettel adódik gond: legfeljebb nevében frissensült. A császármorzsára (850 Ft) viszont nem lehet rossz szavunk: kellően omlós, és megfelelő puhaságú/keménységű. A baracklekvár elmegy. Ha most az idegenvezetőt hallanánk, hogy ideje indulni, elégedetten állnánk föl az asztaltól. Igaz, estére, a szállodában biztosan elfelejtenénk már ezt az ebédet.
