"Velence, Róma, Firenze, Píííza, Nápoly, Veróóóna - Arrivederci Amore..." Vendéglátásunkban az Itália-érzés leginkább a Dolly Roll együttes munkásságához mérhető: lejárt szavatosságú patronok durrognak, ócska slágerek ülik meg a gyomrot. Megannyi Don Laci és Maestro Karcsi áll a ringben, de szó sincs küzdelemről, nagyon jól elvannak. A lassan negyedszázados gyorsbüfégyalázat pedig furcsa öszvért teremtett: a magyarolasz konyhát, amiben nyoma sincs könnyedségnek, napfénynek, annál inkább a hortobágyi nehézsúlynak, a mirelitnek és mindenekelőtt a "kecsöp"-nek. Pedig a helyesírási hibákat leszámítva azt gondolnánk, hogy az étlapon valóban olasz áruk sorakoznak. De amikor olyat szól a pincér, a futár vagy épp a feketemosogató, hogy gnoccsi, brucsetta vagy piddza, nem lehet kétségünk afelől, hogy hol a helyünk, azt kapjuk, amit megérdemlünk.
Kivételek persze mindig vannak. Sugdolóznak a népek, hogy napfény és mustár áztatta fővárosunkban akad egy-két "igazi olasz" egység, szürkületi zónák, titkos találkahelyek, ahol Baggio nem a panelház tizedik emeletére lövi a büntetőt.
Budán, a Margit körúttal párhuzamosan, az Erőd utca-Varsányi Irén utcán álló Rusticáról például nem azt beszélik, hogy egy fecske úszónadrág nem csinál nyarat, hanem hogy egyenest Triesztből érkezik a tengeri gyümölcs. Ráadásul annyira "családias", hogy valóban otthon érezheti magát a kedves vendég. "Ha olaszt akarsz, ott a helyetek, feltéve, ha nincs telt ház" - kacsint ránk egy barnára sült jól értesült azúrkék dresszben, de nincs szükségünk biztatásra.
Kár, hogy a trieszti futár elakadt valahol Murakeresztúrnál, de legalább jócskán van szabad férőhely az apró pincében, melynek berendezését valószínűleg a nagyi nappalija ihlette. A felszolgálásra nem lehet panasz, barátságos leányzó lesi óhajunk, a terítéket idősebb hölgytől kapjuk, a tányérok, poharak származási helye minden bizonnyal egy iparművészeti kirakodóvásár diliboltjának standja. Könnyű tavaszi estéhez illőn könnyű tavaszi vacsorát rendelünk: paradicsomlevest sajtgombóccal (690 Ft), tonhalas pizzát (1490 Ft) és zsályás vajban főtt spenótos raviolit (1290 Ft). Vannak persze masszívabb fogások is, sűrű húsok, testes halak, de miután levesünk fél óra múltán sem érkezik, úgy döntünk, nem tesszük kockára szabad időnk jelentős részét.
Pedig erre a levesre egy órát is érdemes lett volna várni. A feliratos cserépköcsögben valóban paradicsomi állapotok, lelki szemeink előtt Adriano Celentano károg mesebeli zöldben, gazdák tvisztelnek, növénynemesítők dobják le vállukról a permetezőt, és az ünnepet még a rágógumizó sajtkereskedők sem tudják elrontani. A pizza látványa is sokat ígér, fenséges paradicsompüré díszíti, ám a biztató kezdet csúnya csalódásban teljesedik ki: a tészta ropogós ugyan, de túlságosan sós, a tonhalon érezni a konzervdoboz fémes leheletét, a sajt jelentéktelen, ráadásul a szakács nem vitte túlzásba a tartalmat, vagyis az alap erősen kopaszodik.
Szerencsére a raviolival sikerül visszaszerezni a bizalmat, a zsályás vaj nemcsak nevében izgalmas, a tészta tökéletesre főtt, és hiába méregzöld a spenót, kóstolás után valahogy megint a paradicsom jut az eszünkbe. És hol van még innen Trieszt!