De nemcsak azért alakult így, mert a magyar étkezni nem tud, csak zabálni. Mi inkább arra az örök gyanakvásra tippelnénk, ami oly gyakori a hazai étterem-látogatók körében: mi kerül egy rántott szelet-sült krumplin annyiba, amennyiből egy kiló húst vehetek a piacon? Igaz, hogy az elmúlt néhány évben mintha változni látszana e hozzáállás, ám ne legyenek illúzióink, messze vagyunk még az ideálistól.
Az Erzsébet királyné útja és a Mexikói út sarkán álló vendéglő emberemlékezet óta városi vadásztanyaként üzemelt, de amikor a rendszerváltást követő többszöri profilváltás sem hozott sikert, valaki a homlokára csapott. A megvilágosodás villanykapcsolója a felismerés volt, hogy nemcsak a kínai piacon olcsóbb a "sok", a közétkeztetésben is. A felismerést tett követte, és az akkor még egyedülálló Trófea étteremben gyakorlatilag megszűnt az a la carte - helyébe a svédasztal lépett, amit ráadásul "svédsöntéssel" is kiegészítettek: a vendég a fix ár lefizetése után nemcsak annyit eszik, de csapolt sörből, folyó borból és üdítőből is annyit is iszik, amennyit bír. A számítás nemhogy bevált, de elsöprő sikert hozott. Néhány év alatt a Trófeából - pontosabban a Trófea Grillből - valóságos hálózat alakult ki, a Margit híd hídfőjénél, a XI. kerületben, Budapestről kifele menet, a Szerémi úton is nyílt hasonló profilú étterem, de a Visegrádi utcai Leroy, illetve a Király utcai Donatella is eltrófeásodott.
Mi Zuglót, a "kályhát" választottuk. A bejáratnál kedves recepciós (meg egy ruhatáros!) fogad, és ismerteti az egyszerű játékszabályokat: a "belépő" 3000 forint (ez a hétköznapi ebédidőre értendő, este 4000, hét végén pedig 5000), ennek fejében két és fél órát tartózkodhatunk az emeleti terülj-terülj asztalkám körül.
Kedden kora délután arra számítunk, hogy a stílszerűen berendezett vadásztanya inkább kísértetkastély lesz, de akkora tömeg van, hogy alig találunk szabad asztalt. Többnyire nyugdíjasokat látunk. Hol az "Egy szál harangvirág", hol pedig a "Boldog, boldog születésnapot" csendül fel, a személyzet pedig tűzijátékos tortával kedveskedik az érintett asztaltársaságoknak.
A választék sokkal nagyobb a vártnál: négyféle leves, egy rakás saláta, hideg és meleg előételek, gyümölcsök serege, panírozott mindenféle - kifejezetten vegáknak, szarvaspörkölt a vadászoknak, és legalább hatféle pácolt nyershús, amit úgy kell meggrilleztetni. Az eléggé íztelen hortobágyi palacsintával indítjuk a menetelést, a zellerkrémleves annál kellemesebb. A szarvast sem hagyjuk annyiban, áfonyaszósszal és burgonyafánkkal bármelyik "szakellátó" büszke lenne rá, a legnagyobb élményt azonban a mustáros tarja okozza, ami már-már fenséges. Az édességek miatt (a profiterolt és a tiramisut próbáljuk) inkább nem lelkendeznénk, viszont a személyzet fantasztikus teljesítményt nyújt: udvariasak, készségesek, ami - tömegétkeztetés lévén - emberpróbáló feladat. Mindent összeadva, a Trófea nemhogy állja a versenyt egy átlagos hazai étterem fogásaival, de egy picit meg is előzi a mezőnyt.
Miután egy óra elteltével befejeztük, ülünk még egy darabig, és szinte meghatódunk, hogy körös-körül csupa elégedett vendéget látunk.
