Úgy tűnik, nem véletlenül költözött a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum a Bazilika tövébe. A Szent István tér környéke az elmúlt egy-két évben valóságos gasztrocentrummá változott, ötpercenként nyílik egy új hely, többnyire "café and restaurant", terasszal. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az utolsó vacsorát mindig megelőzi egy első ebéd. Ráadásul a city sűrűjében vagyunk: kizárólag turisták és bankfiúk járnak erre, vagyis a fizetőképes közönség szinte házhoz jön, és akkor még nem beszéltünk a sorozatban elkövetett közeli esküvőkről.
A tömeg szinte kisodor a térről, ezért kissé lejjebb húzódunk a Hercegprímás utcában, amit a látottak alapján csak egy hajszál választ el a cigányprímástól. Igaz, hogy az utcáról nyíló kávézókba sokkal inkább tangóharmonikást képzelhetünk - szintén zenész -, de száz forintnak borravaló nélkül is ötven a fele.
Az Arany János utca sarkán álló Café Zaccos a nevétől vált közismertté. Egy külföldinek minden bizonnyal valami görög vendéglő ugrik be, nekünk magyaroknak viszont a setétbarna üledék, ami ugyebár több mint visszataszító. De éppen itt a trükk! A hazai versenyző ugyanis nem hiszi el, hogy egy kávéháznak ez lehet a neve, ezért ő is az öreg Zakkoszra gondol, ami persze kizárólag Anthony Quinn alakításában lenne hiteles. Csakhogy sehol egy Zorba, a kávé viszont egyáltalán nem "zaccos". Nevettünk már rosszabb vicceken is.
A járdára telepített teraszon foglalunk helyet, ami lehetővé teszi, hogy a jelentős gyalogosforgalmat tanulmányozzuk. Hosszú percekig levegőnek néznek bennünket, noha két felszolgáló is akad. Az egyikkel többször sikerül szemkontaktust teremtenünk, ám valahogy mindig más dolga van. Pedig amikor megérkeztünk, igazán kedvesen kérdezte, hogy hozzon-e hamutartót! A hosszú várakozás után végül a másik hölgy lép asztalunkhoz. Azt kérdi, mit parancsolunk, bár hanghordozásából úgy tűnik, inkább ő parancsol. Meleg libatepertővel kezdenénk a programot. "Megnézem, hogy van-e." A hölgy eltűnik, jóval később visszatér és közli: "Az nincs." Sült paradicsomos mozzarella (990 Ft) annál inkább, ami igazán jó választásnak bizonyul. Mindent megbocsátunk, még arra a jégkrémet majszoló kisfiúra sem tudunk haragudni, aki épp asztalunk mellett elhaladva szemetel. Az étlap egyébként a kevés, de változatos jegyében készült. Úgy tűnik, a Lapis Daging Semarang nevezetű indonéz nemzeti étel a legnagyobb attrakció, de amikor az összetevők között nemcsak a hagymás pácban érlelt bélszínszeletet, de a ketchupot is felfedezzük, elmegy tőle a kedvünk. A krétai sertésbordát Zakkosz miatt mellőzzük, Attila kardját (1690 Ft) viszont nem hagyhatjuk ki. A "hun specialitás" valójában saslik - pulykamellet húznak a nyársra paprikával, hagymával, baconnel és cukkinivel, steakburgonyával tálalják -, de hogy mindez mennyire autentikus, arról talán Szörényi Leventét kellene megkérdezni. Mi csak annyit mondhatunk, hogy a pulyka túlságosan száraz és kemény, a sült zöldségek petyhüdtek, a steakburgonya átlagos. A currys pácban érlelt csirkemellel (1490 Ft) viszont megvigasztalódunk. A sajtos, gyümölcssalátás hússzelet nemcsak lágyabb és selymesebb, sokkal ízletesebb is, kár, hogy a rizzsel nem bíbelődött a szakács, ezért az összefőtt, értékelhetetlen masszát igyekszünk elkerülni. Bárcsak ez lenne a legnagyobb tragédia! Határtalan mohóságunkban azonban rendelünk egy császármorzsát (690 Ft), ami végzetes hibának bizonyul. Az összetört kekszre emlékeztető sütit (?) olyan émelyítő eperlekvárral locsolták le, amivel csak egy dolgot tehetünk: a lehető leghamarabb elfelejtjük. Csakhogy gyomrunk még órákkal az ebéd után is gondoskodik arról, hogy emlékezetes maradjon.
