Annyi szent, hogy a nagymarosi hajóállomás akkoriban épp leszálló ágban volt, ha pesszimistát kérdeznek, mi lesz ezzel a hangulatos épülettel negyedszázaddal később, bizonyosan az enyészetet emlegeti. Ám úgy tűnik, a történet pozitív fordulatot vett, az állomás szinte ragyog, étteremmé alakították, így talán könnyebb volt megvédeni.
A profilváltás annyira váratlanul ér bennünket, hogy még azt sem értjük, miért neveznek egy éttermet Marosnak a Duna parton, és csak jóval később esik le, hol is vagyunk valójában. Mivel rajtunk kívül senki nem tartózkodik a hegyre, vízre, várra néző teraszon, a legjobb asztalt választjuk, ami persze nem nagy kunszt, hiszen itt minden asztal olyan.
A felszolgáló fiatal teremtés, csupa derű és lelkesedés. Mondhatnánk, megtestesíti azt a sok jót, amit az étterem honlapjának beharangozójában olvastunk: például ha ő mondaná, hogy a magyaros és a mediterrán konyha gasztronómiai remekeivel lehet itt dolgunk, hinnénk neki. Persze csak addig, míg az asztalunkra nem kerül a harcsahalászlé (1980 Ft), amit legfeljebb melléfogásnak mondanánk. Pontosan olyan a "mellékíze", amilyennek az alattunk kavargó, igen zavaros Dunáét képzeljük, a hús túlságosan puha, a fűszerezés meg olyan semmilyen. Ehhez képest a sült zöldséges (1560 Ft) grillezett sajtok - annak ellenére, hogy kommersz közérti darabokból készültek - szinte remekművek. A libamájat viszont sikerült az ún. mandulás bundával, ami nem több száraz panírnál, teljesen eljelentékteleníteni. Rizst és őszibarackot ígérnek (2990 Ft) hozzá, de 10 perces begyorsultat és befőttet kapunk.
Még szerencse, hogy a környezet minden bűnre bocsánat, ezt a menüt télen, zárt helyen az asztalon hagytuk volna.
